Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet egy nagy elhasalásról

Igaz történet egy nagy elhasalásról

Közzétéve: 2016.06.29.

Ami velem történt, az inkább mulatságos, mint érdekes, legalábbis én sokat nevetek rajta. Minél távolabbra kerülök tőle, annál többet. Mert az első pillanatban sírásban törtem ki.

Egy irodaházban dolgozom, olyanban, ahol egy emeleten legalább öt ajtó sorakozik, szorosan egymás mellett, és minden ajtó mögött egy reményteli társulás próbál ügyfeleket toborozni saját vállalkozása hosszú távú felvirágoztatásához.

Az ajtók mellett cégtáblák segítik az arra tévedő lehetséges ügyfélt eligazodni az irodák útvesztőjében. Már ahol van. Mert az emberek valami rejtélyes gyűjtőszenvedélytől vezérelve előszeretettel lopkodják le a frissen felfüggesztett táblákat. Mi már háromszor raktunk ki hasonlót, és mind a három alkalommal lába kélt, cirka egy hét alatt.

Szóval, én ebben a zsúfolt, zűrzavarral teli irodaházban dolgozom, ami nekem mindig jelképes megjelenítése volt az életnek. A rohanás, a hangya-emberek nyüzsgése, a hangzavar és az épületben uralkodó zavaros állapotok mind erre emlékeztettek. Ingatlan irodánk tehát egyik kis sejtje volt ennek a nagy organizmusnak.

A teljesség kedvéért valamit még el kell árulni magamról. A babonáimról kell töredelmes vallomást tennem. Azt hiszem, inkább csak játék ez nálam, de eléggé kondicionálódott játék, mondhatni, hogy beépült mindennapjaimba. Huszonöt éves koromra sikerült annyi hiedelmet összegyűjtenem és életembe integrálnom, hogy egyáltalán nem múlik el nap nélkülük.

Először is mindig kínosan ügyelek arra, hogy csakis jobb lábbal keljek fel. Háromszor megsimítom az arcomat, és tükörbe is csak akkor nézek, ha előtte háromszor keresztbe tettem az ujjam. Az már természetes, hogy csakis jobb lábbal lépek ki az ajtón, és képes vagyok másik útvonalat választani, ha egy fekete macska megy át előttem az utcán.

Ha ne adj isten, fordítva veszek fel egy cuccot, azt a világ semmi pénzéért sem cserélném vissza, csakis véghelyzetben, mondjuk, ha állásinterjúra megyek, ahol ugyebár nem a legjobb belépő egy visszájára fordított pulcsi, de akkor is csak kellő óvintézkedések mellett: kizárólag a küszöbön állva.

Igaz történet egy nagy elhasalásról
Ami velem történt, az inkább mulatságos, mint érdekes, legalábbis én sokat nevetek rajta. Minél távolabbra kerülök tőle, annál többet.

Azon a napon péntek volt, a szerelem napja. Úgy döntöttem, elég volt a munkából, nem akarok több ügyfelet látni. Tüntetőleg bezártam az ajtót, és arra koncentráltam, hogy ne jöjjön senki. Azt a maradék fél órát, ami még volt a munkaidőmből, egyedül szerettem volna tölteni, így döntöttem, és reméltem, támogatnak majd ebben a tervemben az istenek is.

Egyszer csak hallom, hogy az ajtó előtt motoszkál valaki. Azonban annak ellenére, hogy dühös lettem volna, mint az egyébként várható lett volna, azt gondoltam magamban: aki most megjelenik előttem, az lesz a párom.

Magányos voltam már egy ideje, és tulajdonképpen minden szabad idegszálammal arra összpontosítottam, hogy találjak végre valakit. Épp ezért nyitott szemmel közlekedtem az utcán, figyeltem vásárláskor, vagy éppen munkám alatt, hátha testet ölt szemeim előtt az igazi, de addig sehol senki. És akkor jött ez a bizsergető sugallat, hogy tudniillik most fogom meglátni az illetőt.

Ezért tűnt egy édes látomásnak a fiú, aki megjelent előttem. Magas volt, kedves mosolyú, barátságos. Igaz, egy kicsit fiatalabbnak véltem magamnál, de akkor, az események izzásában ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Totál oda voltam. Hát tényleg megjelent, itt van, engem akar!

Teljesen elbűvölt a szavaival. Csak foszlányokat hallottam, de annyi is elég volt, hogy megbizonyosodjak az égiek hatalmáról. Elküldték hozzám Őt, ahogy kívántam.

Rögtön a lényegre tért, és az esküvőről beszélt, részletesen fejtegetve, hogy ő hogyan képzeli el a dolgot, mikre számít, és miket szeretne kihagyni. Milyen romantikus pofa! Ilyen csak a filmekben van! Odajön, és egyből megkéri a kezem! Persze, olvastam már ilyet, láttam filmen is, hogy ilyen létezik, és nekem az az elvem, hogy miért ne, ha könyvben vagy filmen megjelenik, akkor az életben is, és hogy ő is pontosan így járt, meglátott engem, és abban a pillanatban tudta, hogy én vagyok életének az értelme, és nem is habozott tovább, mert nem volt min habozni, feleségül kért, ahogy ez az „Extrém szerelmek születésének nagykönyvében” meg van írva.

Hú, ha én ezt elmondom a barátaimnak! Nem semmi ez a fiú, és ez az egész megismerkedés. Irtóra romantikus, és egyáltalán nem hagyományos. Ó, milyen boldog vagyok! Igaz, hogy nem ismerem még a jövendőbelimet, de érzem, hogy nem lesz baj, hogy mi egymásnak teremtődtünk, és minden menni fog, mint a karikacsapás.

És akkor valamit kérdezett. Nem emlékszem már pontosan a mondatra, de hát mit is számítanak a szavak, azok szigorú, sivár sorrendje, ostoba értelme, egy ilyen magasztosult pillanatban, ami túllép minden szón, és minden racionalitáson. És akkor én azt éreztem, hogy most kell azt mondanom, hogy igen, és még egyszer IGEN, és hevemben, és boldog felindultságomban előre léptem, épp a küszöbre, pedig tudhattam volna, hogy ezt nem szabad, de akkor már késő volt. Oldalra pillantottam, és megláttam a lányt.

Egyszerre lehullt a lepel. Mindent azonnal világosan láttam. Tudtam, hogy ők egy pár, és valami ócska kis esküvős ügyintézéssel keresték fel az irodaházat. Csak egy ajtóval hamarabb kopogtattak be.

Romba dőlt minden reményem, porig zúzódott az összes álmom, azt hittem megnyílik alattam a föld, és azt sem bántam, ha maga az ördög visz el onnét, csak el innen, jó messzire, ez a vágy tornyosult bennem. És akkor becsaptam az ajtót, a fiú orra előtt, hevesen, és könnyekkel viaskodva.

Még egy fél másodpercig láttam megdöbbent arcán. Nekem akkor már semmi nem számított, csak az, hogy utat engedjek kirobbanó könnyóceánomnak. Akkor, a hirtelen csapás alatt csak sírni tudtam, ma már csak nevetni.

Egyébként tavaly én is férjhez mentem. Pénteken ismertem meg a párom, a jegygyűrűt meg szerdán kaptam tőle. Mind a kettő jó jel. Az különösen szerencse, hogy egyforma színű a haja és a szakálla. Ezek után minden esélyem megvan arra, hogy, istennek hála, hosszú és boldog kapcsolatunk legyen.

-Intera-