Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet egy fehérmájú lányról

Igaz történet egy fehérmájú lányról

Közzétéve: 2016.07.01.

Ha nem csinálnám, akkor ott hagynának a francba, és kereshetném az újabb „melegedőt”. Soha, egy percre sem voltam egyedül. Csak akkor dobtam az előző pasit, ha tuti volt már a következő.

Százhatvan centiméter magas vagyok, és negyvennyolc kiló.

Nagyon utálom magam ilyen kövéren, még mindig ott van az a plusz három kiló, ami az utóbbi időben rakódott rám alattomosan. Tulajdonképpen nem tudom, hogyan, mert tényleg alig eszek, jóformán csak azokon a nyamvadt gyümölcsjoghurtokon élek.

De nem ez a fő bajom. Egyszer visszajutott a fülembe egy szó, amit egy társaságban súgott egyik lány a másiknak. Azt mondta rám, hogy fehérmájú vagyok. Ezen nagyon elcsodálkoztam, és őszintén szólva rettentően rosszul is esett. (Na, egyébként akkor történt, hogy éjszaka kettőkor hazamentem és magamba tömtem két csokit, ami tulajdonképpen nem is ízlett, ki is segítettem magamból őket azonnal, de az addigi stabil súlyom onnan bomlott meg.)

Na, szóval rossz volt, és piszkosul elgondolkodtatott. Soha nem gondoltam így magamra, sem annak a bizonyos "k" betűsnek, és fehérmájúnak nem tartom magam, csak végtelen szerencsétlennek, aki úgy retteg a magánytól, mint más a haláltól. Igen, pontosan így érzem: ha csak egy percre is egyedül kéne maradnom, az maga lenne a megsemmisülés. Maga a halál.

Persze, én is sokat agyalok, hogy miért alakult ez így, és miért nincs egy normális kapcsolatom, de egyelőre nem jutottam még semmire. Én is „elvált szülők gyermeke vagyok”, ez a címke rám tapadt, immár tíz éve hordom rendületlenül. De ez nem olyan nagy ügy, az osztály fele jár hasonló cipőben.

Nyolc éves voltam, amikor egy borús novemberi nap bejelentették az őseim, hogy elválnak. Na, ez nem lepett meg különösebben, miután hetente legalább kétszer gondoskodtak műsorról, zengett tőlük a ház. Próbáltam nem figyelni rájuk, nem hallani, mit ordibálnak egymásnak, csak arra koncentráltam, hogy legyen már vége, és hogy legyenek már valahol máshol és hogy dőljön rájuk az ég. Akkoriban alakult ki a trágár beszédem, ami ma már nem tetszik annyira, és legalább olyan mértékben szeretném levetkőzni magamról, mint azt a bizonyos három kilót.

Úgyhogy nem vert a földhöz, sőt, inkább örültem, amikor bejelentették a válást. Csak arra tudtam gondolni, hogy „hurrá, nem kell már többet hallgatnom a pocskondiázásukat.”

Ami azt illeti, állati hamar találtak új párt maguknak. Mindketten megházasodtak és mindkettejüknél megérkezett az új csemete. Én meg ott voltam valahol kettejük között, mint egy reptéren ott felejtett csomag.

Igaz történet egy fehérmájú lányról
Állandóan vitáztunk, már akkor összeszorult a gyomrom, amikor hazafelé tartottam. Apám meg volt a másik véglet. Na, ő aztán nem szabályozott, oda és akkor mehettem ...

Tulajdonképpen tuti volt, olyan szempontból, hogy hol az egyiküknél, hol a másikuknál dekkoltam, ebben nem korlátoztak egyáltalán. De egyiknél sem volt igazi. Anyám iszonyúan bekorlátozott. Nem mehettem jóformán sehova, este nyolcra mindig meg kellett érkeznem, pont amikor a többiek elkezdték a bulizást. Állandóan vitáztunk, már akkor összeszorult a gyomrom, amikor hazafelé tartottam. Apám meg volt a másik véglet. Na, ő aztán nem szabályozott, oda és akkor mehettem, ahova és amikor csak akartam. De ez a szabadság rosszabb volt, mint egy börtön.

Úgy éreztem, hogy nem figyelnek rám, tök mindegy nekik, hogy élek-e vagy halok, csak akkor voltam fontos, amikor előrángathattak, hogy porontyukra vigyázzak. Nem mondom, szeretem a lurkókat, tényleg édesek, de nem vagyok én baby-szitter.

Na, szóval, kellett valaki, akivel közelségben vagyok, akivel összebújhatok. Egyik pasim azért is nevezett „cicámnak”, mert azt mondta, dettó olyan vagyok, mint az ő kivénhedt macskája, aki folytonosan hozzádörgölőzik, amikor hazamegy, és le nem lehet róla vakarni. És az ő macskája is pontosan úgy gömbölyödik az oldalához, mint én. Hát, én tényleg bújós vagyok. Úgy szeretem belefészkelni magam valakinek a meleg ölébe.

A fiúknak persze, nem „fészkelődés” kell, sokkal több annál. Az első szexuális aktusomra tizennégy éves koromban került sor. Azt nem tudnám megmondani, hogy azóta hány volt, de elég, ha elárulom, hogy gyors fejszámolással kilenc pasit tudtam összeadni. Már akikkel úgymond „jártam”. Most vagyok tizennyolc.

Ebben nincsenek benne azok a „tévedések”, amik egy-egy alkoholba fulladt buli után történtek. Az a nagy helyzet, hogy némelyikről nincs is emlékképem. Van, hogy egyáltalán nem emlékszem vissza, mi történt előző nap. Ezért meglepetten szoktam hallgatni a beszámolókat az ismerőseimtől, hogy ez, meg az történt, meg hogy miket mondtam, és csináltam. Nem szeretem hallgatni, mert ilyenkor elbizonytalanodom, hatalmába kerít a félelem, és legszívesebben felordítanék.

Nem tudom, kiben van a hiba. Bennem vagy a többiekben? Vagy csak szimplán balfék vagyok? De az biztos, hogy ezen a világon még soha senkivel nem éreztem igazán jól magam. Hosszasan és biztosan. Úgy érzem magam, mintha átutazó lennék, két állomás közötti tétova várakozó, aki nem érte még el a célját, hisz maga sem tudja, melyik vonatra szálljon fel legközelebb.

-Intera –