Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet arról, hogyan ártottam ápolás helyett

Igaz történet arról, hogyan ártottam ápolás helyett

Közzétéve: 2016.06.24.

Az előéletemről csak annyit, hogy egy egészségügyi szakközépiskolában végeztem. Igazából orvos szerettem volna lenni, de semmi nem jött úgy össze, hogy ez sikerüljön.

Sem a tanulmányi eredményeim, sem a család anyagi helyzete.

Szóval ápolónő lettem, amit tulajdonképpen sohasem bántam meg, mert imádom a munkám. Olyan lelki mélységekkel, kitárulkozásokkal és drámákkal találkoztam az évek során, amilyenekkel állítom, egyetlen orvos-doktor-professzor, és isten tudja, miféle rendű-rangú pszichiáter sem. Ilyen tekintetben nyugodtan kijelenthetem, hogy gazdagabb vagyok náluk. Az anyagi gazdagságról ne beszéljünk. Ha bárhol, bárkinek csak megemlítem, hogy ápolónőként dolgozok, mindenki tudja, mi a dörgés. Magyarán: szarul állok.

Volt egy házasságom, ami pont annyi ideig tartott, mint a Fonográf dalában a szerelem, hét évig. Szerencsére nem született gyerek, most már azt mondom szerencsére, pedig istenem, de szeretettem volna, mennyit nyüstöltem érte Árpit. Soha nem gondoltam, hogy valaha is hálával gondolok majd rá, de be kell ismernem, hogy ebben a tekintetben nem történhetett volna jobb. Örülök, hogy nem élte át egy gyerek azt a hajcihőt, magalázottságot, és létbizonytalanságot, ami a válásunkat kísérte. Örülök, hogy nem lett egy csonka család az én önzőségem miatt.

De most nem is erről akarok írni. Hanem arról, ami újból felbolygatta a lelkemet, és olyan porvihart kavart körülöttem, hogy még mindig csak fuldoklok tőle, és hasztalan keresem azt a fénynyalábot, ami majd kivezet belőle.

Amíg házasok voltunk, még csak meg voltunk valahogy. Nem éltünk fényűzően, de azért jutotta egy kis kirándulásra, könyvre, mozira. El lehet képzelni, hogy mi történt a válás után. Majdnem a padlóra kerültem. Isteni szerencse, hogy kaptam egy szobát a nővérszállón, ami ugyan nem a legideálisabb megoldás, de legalább kifizethető.

Ahhoz, hogy valahogy megéljek, plusz munkát kellett vállalnom. Kézenfekvő volt a megoldás: házi ápolásra adtam fel hirdetést. Tulajdonképpen bevált a dolog, a lehetőségek csőstül jöttek, még több is, mint amit el tudnék látni.

Na, szóval, egy alkalommal felhívott egy férfi, elmesélte, hogy felesége sclerozis multiplexes, tolókocsiba kényszerült, és hogy naponta kell neki adni injekciót, segíteni a fürdésnél és egyebek. A hétfői szabadnapom tökéletesnek ígérkezett ennek a délelőtti elfoglaltságnak az ellátásához.

Igaz történet arról, hogyan ártottam ápolás helyet...
Sokat mesélt házasságáról is, arról, hogyan ment tönkre szép lassan a párkapcsolatuk, szörnyű és szomorú volt végigkövetni, ahogy a betegség szép lassan szétszabdalta ...

Amikor először mentem, nem találkoztam a férjjel, csak a nagyfiúval, aki még abban a háztartásban él, és persze a feleséggel, Magdival, akinek az ápolására szerződtem. Szerettem oda járni. Egyrészt el kell ismernem, hogy piszok jól fizettek, tisztességesen és rendszeresen. Másrészt Magdival egy egészen különleges intim viszonyom alakult ki. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy barátnői viszonyba kerültünk. Magdi nagyon szép nő lehetett valamikor, de a lelke még most is az, egy csodálatos embert ismertem meg a személyében. Sokat mesélt házasságáról is, arról, hogyan ment tönkre szép lassan a párkapcsolatuk, szörnyű és szomorú volt végigkövetni, ahogy a betegség szép lassan szétszabdalta azt a gyenge maradék szálat is, ami még összefércelte valahol kettejüket. A férje szinte sohasem volt otthon. Azt mondta Magdi, hogy sokat dolgozik, hogy vállalkozó, de azért lehetett érezni, hogy nem csak ez az oka az állandó távollétnek. Nyilván menekült otthonról, nem szeretett szembesülni azzal a romhalmazzal, ami házasságából maradt, és persze Magdi látványa is ingerelte. Tudtuk ezt mindketten, Magdi is, és én is, nagyon is jól, a nélkül, hogy egyetlen egy szót is ejtettünk volna erről.

Már vagy fél éve járhattam hozzájuk, amikor egy alkalommal, a legnagyobb csodálatomra összefutottam a férjjel. Tettünk egy udvariassági kört, ami abból állt, hogy leült közénk és váltottunk néhány keresetlen szót. Mindenesetre jól közbeszólt az a bizonyos „udvariassági kör”. Emiatt késtem le a buszom, és emiatt ajánlotta fel előzékenyen Tamás, hogy hazavisz. Nem tudom, mi lett volna, ha később jön, ha nem ül le közénk, ha nem visz haza, nem tudom, de nincs is értelme ezzel foglalkozni. Tény, hogy ekkor indult el köztünk valami, ami okozta azt a bizonyos, már emlegetett porvihart.

Nagyon szimpatikusnak találtam, kedves volt és intelligens, udvarias és megnyerő, tisztára el voltam tőle ragadtatva. Most az egyszer marhára sajnáltam, hogy nem lakok messzebb (ó, pedig mennyit átkoztam azelőtt a távolságot, meg a közlekedést!) Összehasonlítottam ezt az embert azzal, akit Magdi elbeszéléseiből ismertem meg. Mint a tűz és víz, semmi köze egymáshoz.

Nagyon felkavart az az este, de hogy ezzel nem voltam egyedül, azt bizonyította a tény, hogy Tamás a hazakísérős este után két héttel egyszer csak felhívott. Otthon, a munkaidőm után, egy pénteki napon. Amikor meghallottam a hangját, az volt az első gondolatom: Vénusz napja. Nem tudom elmondani azt az érzést, de tényleg fantasztikus volt, megnyílt alattam a föld, és én mégis felfelé szálltam, emelt valami földöntúli érzés a magasba, fel, olyan távlatokba, ahol már nincs is tér és idő, csak ő van és én vagyok, és az a mérhetetlen szenvedély, ami kettőnket összeláncol.

Igen, szenvedélyes vonzalom szövődött közöttünk. Második alkalommal, amikor találkoztunk, biztos voltam benne, hogy ő is lángra lobbant, pedig egy szóval sem említette. Beszélt mindenféléről, azt hiszem, tök jelentéktelen apróságokról, kapkodva, össze-vissza. De mindegy is volt, ez nem számított, mert nem a szó volt a főszereplő akkor, hanem valami, ami túl van minden értelmen, és szavakba önthető valóságon.

A harmadik találkozásnál pedig megtörtént. Úgy volt, hogy kimegyünk sétálni a közeli erdőbe. Hát, mit mondjak, nem messze jutottunk, az első kis tisztáson olyan hévvel estünk egymásnak, mintha az életünk múlna ezen. Hihetetlen, addig sohasem tapasztalt transzban olvadtunk bele a másik szerelmébe.

Csodálatos volt, de egyben rémisztő is. Amikor hazaértem, órákig csak feküdtem az ágyon. Megmoccanni sem tudtam, csak meredtem magam elé, mintha megbabonáztak volna. Mi volt ez? És mi lesz még? És Magdi, meg a barátságunk? És a betegsége? És a démonaim? Mit kezdjek most velük? Mi lesz most velük? Mi lesz most velünk?

Két napja csak ezt teszem. Kérdezek. Megállás nélkül. És Tamásra gondolok. Ezt is megállás nélkül.

- Intera -