Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet arról, hogy a handicapből is lehet happy end

Igaz történet arról, hogy a handicapből is lehet happy end

Közzétéve: 2016.06.30.

Az én történetem pont olyan, mint azok a romantikus történetek, amiket a fürdőkád zsongító párájában rongyosra olvastam.

Még a szenvedéseim idején. Mert hogy az én időszámításom ilyen. Két részre osztom az életem: van egy „szenvedéses” és egy „szenvedés utáni” időszakom.

Az igazsághoz, és a teljes képhez be kell vallanom, amit pedig magam előtt is eltussolni akartam világ életemben, de amivel már megbékéltem. Nevezetesen azt, hogy elég csúnya vagyok. Vagyis voltam. Na, ez nagyon nagyképűen hangzik, és nagyon elé vágtam a dolgoknak.

Szóval, mikor kamaszként belepillantottam a tükörbe, akkor legszívesebben sírni tudtam volna. Persze, tudom én, hogy szinte minden kamasz beleesik ebbe a verembe, de ez engem, pláne akkor, egy cseppet sem vigasztalt. Az arcom színtelen volt, a szeme karikás. Sohasem mertem nevetni, olyan csúnyának tartottam a fogsorom. Szinte semmi sem állt rajtam jól, a testemen is mindent takargatni akartam. A nem létező mellemet, a csontos csípőmet, a hátam görbeségét.

Azt hiszem, hogy kész katasztrófa voltam. El nem tudtam képzelni, hogy valaki belém essen. De amilyen biztos voltam ennek sikertelenségében, annyira vágytam is rá. Jobb híján folyton csak fantáziáltam, valakiről, mit tudom én kiről, aki az én nagy lovagom, egy akárki, aki kedves hozzám, és szeret, mint ahogy a korombeli lányokat szokás szeretni.

Talán ezért volt olyan nagy szám nekem Tamás. Osztálytársak voltunk és először „csak úgy” beszélgettünk. Mivel egy irányban laktunk, gyakran mentünk haza együtt. Nekem már az első hét után beindult a fantáziám. A második héten megfogta a kezem és a harmadikon megcsókolt. Kár, hogy csak a képzeletemben. Ő persze semmit sem vett észre rajtam.

Szeretett velem dumálni, de semmi több. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy én egy lány vagyok, csak egy semleges lény voltam a számára, valaki, akivel jól elütheti az idejét azon a hosszú úton, amíg hazaér.

Egyszer egy házibuliban egymás mellé keveredtünk. Ahogy szokásos, ittunk is már egy kicsit, ahogy szokásos, táncoltunk is, és ahogy egyáltalán nem szokásos, én mint lány szerelmet vallottam neki, mint fiúnak. Röviden vázoltam a szitut, azt, hogy gyakran gondolok rá, és nem csak úgy, mint padtársra, meg ilyenek. Fogalmam sincs, hogy mire számítottam, de arra pontosan emlékszem, hogy mit kaptam. Még ma is elfog a szégyen, ha rá gondolok. Szerettem volna elsüllyedni a föld alá, annyira cikis volt az egész. Pedig nem volt szemét, és nem is alázott meg. Egy darabig hallgatott. Úgy éreztem, órákig tart a csend. S aztán megtörte. Azt mondta, amit a lányok szoktak egy rosszul sikerült randi után: „legyünk inkább barátok.” Na, puff nekem, minek okoskodok, maradtam volna meg magamnak. Mire számítottam, én kis hülye, én ronda bányarém? Majd pont én kellek ennek a fiúnak, mi? Tiszta röhej.

S másnaptól elmaradtak a közös séták. Neki mindig akadt valami halaszthatatlan tennivalója, vagy valami ügye, ami más irányba vitte. Egyedül kullogtam a megszokott útvonalunkon, ahol persze minden kőnek és fának jelentőséget tulajdonítottam. Jaj, ennél a fánál egyszer megérintette a kezem, itt meg, a hinta mellett beleharapott a csokijába és a másik felét meg az én számba nyomta. És így tovább, ahány kő, pad, bokor, annyi „felejthetetlen” emlék.

Mint kiderült, akkor már volt más. Na tessék, még most is úgy beszélek róla, mintha akárki is a potenciális ellenfelem lett volna ebben a szerencsétlen szerelmi szituációban. Pedig az az igazság, hogy én csak egy barát voltam, és semmi közöm nem volt a szerelemhez. Csak annak a másiknak, aki akkor már, a buli előtt jóval, feltűnt a színen. Én nem tudtam, hogy van Tamásnak valaki, akibe belezúgott.

Igaz történet arról, hogy a handicapből is lehet happy end
Egy pillanat alatt a földre zuhant az egész pakk, amikor két teli kezemmel lavírozni igyekeztem. S ahogy szedegettem össze a lehulló darabokat, valaki megállt előttem.

Ez a történet is megér egy misét. Szóval, volt egy lány, aki nagyon tetszett Tamásnak. Kerülgette, szemezgetett vele. Beszélgettek is egy párszor, de a lány csak nem állt kötélnek. A mindent eldöntő randin állítólag arról beszélt, hogy sokszor látja Tamást azzal a lánnyal (velem!), és hogy úgy érzi, jobban összetartoznak, és hogy szeretne esélyt adni annak a másik lánynak(nekem!), és ő inkább félre áll. Tamás semmit sem értett az egészből: mi van? Milyen lány? Kiről beszél az ő szívszerelme? Valakiről, akiről ő még azt sem tudta, hogy nő, nemhogy vetélytársa legyen az ő kiszemeltjének.

Nem tudom, az a lány miért mondhatta ezeket. Talán nem csípte Tamást annyira, és így akarta lerázni, vagy olyan empatikus volt, hogy ráérzett szerelmem mélységére és megszánt csúnyaságom miatt, fogalmam sincs. A lényeg a lényeg: ők a nevezetes buli után valahogy mégis csak összejöttek és pár lett belőlük. Először csak együtt járó pár, aztán jegyespár, végül pedig házaspár. Mindez a szemem láttára. Mert igaz, hogy nem találkoztunk, de azért én szinte mindent tudtam róla, amit tudni érdemes, egy ilyen kis városban nincsenek titkok.

S kezdődött az én „szenvedéssel teli” időszakom, ami azt jelentette, amit: szenvedtem. Nem éreztem magam jól a bőrömben, utáltam mindent magamon, egyedül voltam gyakran és megbántott voltam gyakran, és gyakran ültem a forró kádban, olvasva ezeket a szörnyű ponyvákat, úgy, hogy alulról a fürdővizem, felülről a könnyeim áztatták el a lapokat. Igen, nagyon sokszor sírtam, olyan voltam, mint egy élő seb, talán depressziós is, a legrosszabb fajtából. Nem tudom, orvoshoz nem mentem, csak vegetáltam, róttam a napokat, örültem, ha egyiken túl vagyok és egyáltalán nem vártam a másikat.

Elmúlt tíz év, közben én is összekapartam magamnak egy lovagot. Sajnálom, hogy így beszélek róla, aki tulajdonképpen nagyon kedves volt hozzám, de Tamás nyomába sem jöhetett. Azért fogadtam el közeledését, mert úgy éreztem, nincs mire várnom, és mert reméltem, hogy valakivel, talán éppen vele, meglelem az annyira áhított boldogságom. Már úgy volt, hogy összeházasodunk, amikor megtörtént a csoda.

Egy karácsonyi nagybevásárlás alkalmával összefutottam Tamással. A szó szoros értelmében. Egy könyváruház kapuján próbáltam kikecmeregni, de megakadályozott a hónom alá bepasszított könyvcsomag. Egy pillanat alatt a földre zuhant az egész pakk, amikor két teli kezemmel lavírozni igyekeztem. S ahogy szedegettem össze a lehulló darabokat, valaki megállt előttem. Komolyan mondom, olyan volt, mint a filmekben. Mint azokban a darabjaira olvasott füzetekben. Ott állt előttem életem nagy, beteljesületlen szerelme, ugyanazzal a kisfiús mosollyal, amivel legutóbb, évekkel ezelőtt láttam, épp ahogy megőrizem őt édes emlékezetemben.

Nem nyújtom tovább a sztorit. Mindenki tudja a folytatást, aki otthon van a folytatásos romantikában. Kiderült, hogy nem sikerült a házassága. Ami másnak bánat, az nekem öröm. Ez az élet. Beszélgetni kezdtünk, először az áruház ajtajában tíz percet, aztán másnap délután egy presszóban félórát, és aztán nála az akkori egész hétvégét. Valami olyasmit mondott, hogy ne haragudjak, ő gimis korában nem vett észre semmit, de a felesége is megerősítette, hogy igen, az a lány (én) szerelmes volt belé, és ahogy mentek előre az évek, rájött, hogy valami hiányzik neki ebből a kapcsolatból, és hogy egyszer csak azt vette észre magán, hogy rám gondol. Egyre többet.

Hát, ez nem igaz. Ezt nem akartam elhinni. Amikor ezután hazamentem, csak bőgtem vagy egy órán keresztül, füzetek nélkül, fürdővíz nélkül, csak úgy magamnak, mert nem tudtam felfogni, hogy ez igaz és hogy velem történik meg.

Azóta együtt vagyunk és azóta sokszor végigmentünk együtt is az útvonalunkon. Kiderült, hogy neki is vannak emlékei az ottani tárgyakról. Nem ugyanazok, mint az enyéim, de mégis. Egy nap pedig meglepve tapasztaltam, hogy gond nélkül tudok a tükörbe nézni. Nem tudom, hogy tényleg szépültem-e vagy csak elfogadtam végre magam. De tulajdonképpen mindegy is.

Mielőtt elcsöpögnék, bevallom, hogy azért szoktunk mi veszekedni is. Mindig nagyon hevesen, viszont nagyon röviden is. Könnyű vele kibékülni. Hisz szeretem. Gyakran jut eszembe az a József Attila sor, amit évekkel ezelőtt tanultam meg: „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.”

- Intera –