Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet arról, ami már elkésett

Igaz történet arról, ami már elkésett

Közzétéve: 2016.06.30.

Olyan voltam, mint a gyerek karácsonykor. Nem akarja tudni az igazságot az ajándékról, elvarázsolódni akar és élvezni annak minden bűvöletét.

Az én esetem elég tipikus, biztos vagyok benne, hogy a föld kerekségen nap mint nap nők százezrei kerülnek hozzám hasonló helyzetbe.

Azoknak mondom el a történetemet, akik még csak ennek az útnak az elején vannak, vagy csak valahol a közepén, és semmit sem látnak a végéből, abból, ami fontos belőle, nem tudnak semmit, amit pedig tudniuk kéne, és csak szenvednek, mert azt hiszik, ők a világ legszerencsétlenebb női. Én már a végén vagyok, a legvégén, ahonnan nagyon jó a kilátás, minden feltárult előttem, mindent világosan látok, többek között azt is, hogy ez a megvilágosodás későn jött megváltás. Nem tudok már vele mit kezdeni, de hátha tud más, az a bizonyos út elején vagy közepén botorkáló.

Szóval azoknak mondom, akik nem akarnak férjhez menni, akik csak kényszerből kötik az életüket valakihez, akik szenvednek ettől, és akiket lelki vakságra ítélt rossz karmájuk.

Négyen voltunk testvérek. Négy lány. Nem mindennapi felállás, lenne róla mit mesélni, de most ebbe ne menjünk bele. Apámnak az volt a fő baja, hogy minden igyekezete ellenére sem sikeredett be fiú. Ez (vagy más?) kissé aláásta önbizalmát. Tény, hogy akaratlan volt, Bólogató János, papucs-hős. Anyám ezzel szemben maga volt a megtestesült erő. Úgy vezette a családját, mint hajóskapitány a jégtörőjét, büszkén és elszántan.

Az ő fő baja a lányok „értékesítése” volt. Az egész életét, gondosan felépített kapcsolatainak finom hálóját annak szolgálatába állította, hogy szeretett lányain minél előbb és minél gyümölcsözőbben túladjon. Vagyis remek házasságokat fabrikált porontyainak. Két nővéremet és egy szem húgomat prímán férjhez is adta, minden szakszerűen és ördögien kidolgozott tervei szerint alakult. Csak velem nem jutott dűlőre.

Az összes művészien megkomponált tervét, az összes számítását keresztül húztam. Nekem senki sem felelt meg, legkevésbé azok a „jó partik”, akiket anyám a nyakamba akart varrni. Lehet, hogy az ízlésünk nem egyezett, lehet, hogy elnyomott lelkem öntudatlan lázadása volt ez a szülői önkény ellen, lehet, hogy mindkettő. Az mindenesetre biztos, hogy mindegyik „anyám lovagja” halálosan idegesített, és ennek megfelelően dobtam is őket mindjárt az első adandó alkalommal.

Azonban nem hiába volt anyám a törzsfőnök. Pontosan tudta, mikor és hova irányozza mérgezett nyilait. Pontosan tudta, hogy szeretem apámat, és hogy vele zsarolhat. „Nem látod, milyen beteg? Meddig akarod még a vérét szívni? Tudod, hogy milyen boldog lenne, ha…?” Na, ilyen és ehhez hasonló mondatok kellő időben és kellő mennyiségben való adagolása a biztos módja a megpuhításnak.

Elegem lett a célozgatásokból és a nyílt támadásokból, amik mind arról szólnak, hogy „itt van már az ideje” és hogy „hagyd abba az élősködést”. A húgom már két éve házas volt, amikor döntöttem. Rendben, „legyen meg a ti akaratotok.” Hozzámegyek ahhoz, akit kiszemeltek nekem, csak hagyjatok békén.

Ákos tulajdonképpen normális fiú volt. Semmi rosszat nem tudtam felhozni ellene. Egészen tűrhetően nézett ki, intelligens volt és még gazdag is. Hát mi a fészkes fenét akarok én?

Olyan dolgok idegesítettek benne, amiért más a kezét-lábát törné, és amikre visszagondolva mély szégyenkezés fog el. Utáltam, hogy annyira udvarias, hogy virágot hoz, hogy szeret. Igen, kifejezetten idegesített, hogyha láttam a szemében a szenvedély vagy elragadtatás fényét, úgy éreztem, állandóan a nyakamban liheg, mint egy palotapincsi. Nem kértem a kedvességeiből és az ajándékaiból. „Vásárold meg a szerelmet az utcasarkon!”, gondoltam magamban dühösen. Mérges voltam rá, mert ő nem volt mérges rám a mérgemért. Hát micsoda anyámasszony katonája, hogy még csak vissza sem vág, hogy ki sem oktat bárdolatlanságomért!

Pedig olyan pofátlan voltam. Vérszemet kaptam lágyszívűségétől, annál jobban bántottam, minél szelídebb maradt. Hülye picsa voltam, utálatos kis makrancos hölgy. Állandóan gúnyoltam, és ott tettem keresztbe neki, ahol tudtam. Addig ment ez a kegyetlenkedés, amíg egyszer csak kezdett elegem lenni magamból. Azt vettem észre, hogy már nem őt, hanem magamat utálom. Hát milyen szar alak vagyok én? Miért csinálom ezt? Miért lettem ilyen szemét?

Akkor aztán tudatosan próbáltam változtatni magatartásomon, és tényleg javult is köztünk a viszony. Abbamaradtak az odamondogatások, az értelmetlen civódások. Igyekeztem értékelni benne azokat a dolgokat, amik javára írhatók, és megpróbáltam a tőlem telhető legkedvesebb lenni vele. Meg is lett az eredmény. Egészen elfogadható öt évet húztunk le egymás mellett. Csak egyetlen egy baj volt: még mindig nem tudtam szeretni. Nem ÚGY szeretni. Szerelmes nem voltam belé. S ezzel nyilván ő is teljesen tisztában volt, de soha nem volt ez téma közöttünk. Meg hát: ugyan mit is csinálhatott volna? Látta, hogy igyekszem, hogy nem durvulok vele, és ő ettől boldog volt, de legalábbis elégedett.

Igaz történet arról, ami már elkésett
Most azonban, legnagyobb megdöbbenésemre, amikor markomba szorítottam a plüss-maciját, a szívembe is belemarkolt valami. Nyakába csimpaszkodtam, és alig akartam ...

És akkor megtörtént a csoda. Nem tudom, mitől, hogyan, és miért pont akkor és ott. Nem tudok semmit, pedig számtalanszor felidézem magamban a pillanatot, ami már úgy él bennem, olyan tisztán és élesen, mint a legtökéletesebb fénykép, amit valaha láttam. Csodálatos fényviszonyok, pengeéles kontúrok.

Egy konferenciára ment Prágába. Kikísértem a repülőtérre, úgy, mint máskor is, már nem egy alkalommal. De nem úgy jöttem haza. Másik ember lettem. Kicserélődtem, minden megváltozott körülöttem és bennem.

Pedig csak egy pillanat volt. Egy rövid villanás. Amikor elbúcsúztunk, két kezébe fogta az arcom, és gyöngéden megcsókolt - mindig így csinálta. „Vigyázz mindenre, de főleg magadra!”- mindig ezt mondta. És kezembe nyomott egy plüss kulcstartót. Mindig adott kabalát, amikor hosszabb időre elment valahova. Ez a gesztus korábban kifejezetten irritált. Ne kedveskedjen nekem!

Most azonban, legnagyobb megdöbbenésemre, amikor markomba szorítottam a plüss-maciját, a szívembe is belemarkolt valami. Nyakába csimpaszkodtam, és alig akartam elengedni. Visszacsókoltam úgy, ahogy még soha. Amikor kettéváltunk, láttam a szemében a hitetlenséget és a kérdéseket. „Mi van veled, kedvesem?” S vajon ő mit látott a szememben? Talán olyat, amit eddig soha: aggodalmat, odaadást, odaadó szerelmet.

Fogalmam sincs, mi történt ott, akkor velem. Olyan volt, mint a megtérés, amiről istenhívők számolnak be. Váratlan, és nagy horderejű villámcsapás, ami gyökeresen felfordított mindent, teljesen új perspektívába állította egész addigi életemet, és mindent, ami még ezután jöhet.

Akkor értettem meg, hogy ő mennyire szeretett, milyen tiszta és építő volt a szeretete, a kitartása, a türelme, az oltalma micsoda kincs, amiről nekem fogalmam sem volt. S akkor rádöbbentem, hogy hiszen én is szeretem, és nem értettem, hogy miért nem láttam ezt eddig, és nem tudtam az egészet hova tenni. El voltam varázsolva. Mintha egy álmot bocsátottak volna rám, amiből nem akarok felébredni, mert olyan jó és mert látni akarom a végét.

Alig vártam, hogy hazaérkezzen. A varázs még akkor is tartott. Olyan szerelmes estéket töltöttünk el akkoriban, aminek létezéséről addig fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy mitől van ez, hogy mi történt, mi változott, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Olyan voltam, mint a gyerek karácsonykor. Nem akarja tudni az igazságot az ajándékról, elvarázsolódni akar és élvezni annak minden bűvöletét.

Én is élveztem. Egészen egy hónapig. Akkor jött egy telefonhívás. A bátyja hívott. Azt mondta, hogy meghalt Ákos. Autóbaleset. Ez olyan banális. Nyilván tévedés. Természetesen nem lehet. Egyszerűen nem hittem el. Nem fogtam fel semmit.

Szépen folytattam a teregetést, aztán még befejeztem a torta díszítését is, komótosan, mintha ezen múlna az életem, és közben nem gondoltam semmire. Legalábbis így emlékszem vissza rá. Mintha teljesen üres lettem volna belül, nem jöttek-mentek fejemben a gondolatok, ahogy ez egyébként teljesen normális és megszokott. Sötétség és fagy volt odabent. Minden megállt.

Aztán ebből a semmiből bukkant elő egyetlen szó, először csak halványan, erőtlenül, aztán egyre támadóbban, végül pedig őrjítő agresszióval. „Késő, késő, késő.” Úgy verődött agyam vékony falán, mint üllőn a kalapács. Elviselhetetlen robajjal és zakatolással. Ordítani kezdtem, mint aki nincs eszénél, csak hogy megszabaduljak ettől a halál-szótól. Aztán elájultam.

Azóta két dologtól irtózom. Félek ettől a szótól, amikor közeledni érzem, gyorsan valami lázas áltevékenységbe kezdek, és más irányba terelem gondolataimat. S félek a telefontól. Azóta kezembe sem vettem.

A pszichiáterem azt mondja, akkor fogom biztosan tudni, hogy meggyógyultam, amikor újra képes leszek mobilozni.

- Intera –