Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet arról, aki túl bizalmatlan volt

Igaz történet arról, aki túl bizalmatlan volt

Közzétéve: 2016.06.23.

Ha valaki elmondta volna nekem ezt a történetet, akkor kinevetem, és ott hagyom azzal, hogy ne handabandázzon nekem, etesse meg mással ezt a sületlenséget.

De a dolog velem történt meg, húsba- és lélekbemarkolóan igazul, még máig fájóan.

Nem panaszkodhatok az életre, mert tényleg elhalmozott mindenféle földi jóval. Kezdődött azzal, hogy egy tisztes polgári családba születtem. Anyám ősei között szerepel mindenféle művészember, a pesti szellemi elit jeles alakjai, apám meg tősgyökeres budai orvos dinasztia leszármazottja.

A gyermekkoromat egy hatalmas budai villában töltöttem, ami még nagyapámé volt valamikor. Ház hat szobával, kert halastóval, garázs három kocsival. Ehhez a „birodalomhoz” személyzet is kellett, úgyhogy volt egy drága Manna nénink, aki végigfőzte anyám felnőtt korát, és majdnem az enyémet is. Csodálatos kezei közül mennyei falatok varázsolódtak asztalunkra nap, mint nap. De lelkileg is sokat segített az édes néni, mesélt és dédelgetett, amikor mesére vagy dédelgetésre volt igényem. Aztán volt még egy mindenesünk is, elsősorban kertész feladattal.

Mindenem megvolt, nem is tudom, mi rosszat tudnék mondani. Talán a magányomat. Nem nagyon voltak játszótársaim, a közvetlen szomszédokban nem volt hasonló korú gyerek, az odacipelt osztálytársak meg szüleimnek derogáltak. Ritkán találkoztam anyámékkal, ők egész álló nap távol voltak, anyám tárgyalt valahol, apám műtött vagy konferenciákra járt.

Én is anyám nyomdokaiba léptem, ha akartam volna, sem tehettem volna másképp. Elvégeztem a jogot, bíró lett belőlem.

Igaz történet arról, aki túl bizalmatlan volt
Egyetlen dolog hibázott, azt hiszem, mindenki kitalálja, mi volt az. Igen, a társ. Pedig azt sem mondhatom, hogy tök egyedül lettem volna...

Amikor megkaptam a diplomámat, gazdag ajándékkal jutalmaztak szüleim. Megkaptam tőlük azt a kis villát, ami annyira tetszett nekem akkoriban. Amikor megláttam a kerítésen az eladó táblát, egyfolytában arról áradoztam anyámnak. Hogy milyen szép, és hogy milyen jó lenne, és hogy mennyire tökéletes minden szempontból, meg hát közel is van hozzájuk, de azt azért nem gondoltam, hogy meg is kapom.

Úgyhogy nagyon örültem. Nem volt olyan hatalmas, mint a szülői ház, de így is maga volt a tökély számomra. Az számított, hogy külön lehettem, úgy éreztem, végre a talpamra állhatok, és beindíthatom önálló, és persze sikeres életem.

Ezzel tulajdonképpen nem is volt baj, mármint a sikerrel, mert minden tényleg úgy ment, mint a karikacsapás. Soha életemben nem kellett megküzdenem semmiért, és életem újabb szakaszában is tálcán nyújtott mindent felém az élet.

Egyetlen dolog hibázott, azt hiszem, mindenki kitalálja, mi volt az. Igen, a társ. Pedig azt sem mondhatom, hogy tök egyedül lettem volna, hisz mindig sündörögtek körülöttem, afféle álbarátok vagy barátnők, akik többnyire haszonelvűségből múlatták velem az időt, de akik arra jók voltak, hogy elűzzék magányomat.

Azt hiszem, az volt a baj, hogy nagyon óvatos voltam. Gyanakvó. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy csak a pénzemre utaznak. Igaz, jól is néztem ki,(még most sem vagyok bányarém).

De nem bolyonghattam álruhában, és álszakállal, csak azért, hogy így majd a lelkemért szeretnek. Mercédesszel jártam, a legutolsó divat szerint öltözködve, családom láthatatlan pedigréjével aurámban.

Nagyon vágytam egy igazi kapcsolatra, de senkiben sem tudtam hinni. Skizofrén módon úgy éreztem, hogy udvarlóim szemében nem a lelkük csillogott, hanem dollárjelek. Mániákusan féltettem magam a haszonlesőktől. Egyetlen pasit sem tudtam úgy látni, mint értem, lényemért lángoló Don Juant.

Egyszer aztán elegem lett a magányból, és rákattintottam egy internetes társkereső oldalra. Igyekeztem ebből is a legjobbat kiválasztani. Fizetni kellett a szolgáltatásért, nem is keveset. Ezt garanciának véltem. Az is bizakodóvá tett, hogy több fordulós ismerkedés volt. Több szinten lehetett végighaladni, úgy, hogy kiszűrhetted a nem oda való elemeket, mindenféle következmény, vagy kínos szituáció nélkül.

Összejöttem egy férfival. Nagyon tetszett. Igazán jól nézett ki. Egyetemet végzett közgazdász volt, intelligensen megnyilvánuló, tapintatoson rendelkező, remek íráskészséggel rendelkező causeur.

A biztosra akartam menni. Egy hónapig csak leveleztünk. Utána cseréltünk csak fényképet. Újabb hónap kellett ahhoz, hogy egymás telefonszámát is megtudjuk. A megismerkedésünk féléves évfordulóján döntöttem úgy, hogy akkor most már személyesen is találkozzunk.

Meg akartam jutalmazni hűségéért és lovagiasságáért, elmondani neki, hogy mennyire tetszett gentlemensége.

A személyes találkozás sem okozott csalódást. Elragadó volt, teljesen behálózott az első tíz percben. Aztán a hálószobában. Mert egy ragyogó, szellemes, szerelmes este után ott kötöttünk ki. Baldachinos ágyam selymei között.

Minden csodálatos volt. Amikor elszenderedtem, emlékszem, még volt egy futó gondolatom, hogy milyen szerencsés vagyok én, a párom is megtaláltam végre. Csak ő hiányzott a teljességhez. Mosollyal az arcomon aludtam el, és úgy is ébredtem.

Mint Csipkerózsika a százéves álmából. Hanem én nem leltem a királyfimat. De nem csak ő hiányzott. Bankkártyáim, az apámtól kapott gyémántköves nyakékem, és egy ékszeres ládika is eltűnt lovagommal együtt.

- Intera -

Kapcsolódó tartalmak