Ez a weboldal sütiket használ. Az európai uniós jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy módosítsa adatvédelmi beállításait.
További információk Engedélyezem

Életmód /

Igaz történetek /

Igaz történet arról, aki mindig más férjét akarta

Igaz történet arról, aki mindig más férjét akarta

Közzétéve: 2016.06.29.

Állítólag valamikor szép lány voltam. Próbálom magam most is karban tartani, én úgy érzem sikerül is, de múltkor meghallottam, hogy a szomszédasszonyom mit pusmogott a postásnak, és nagyon elbizonytalanodtam.

Hallottam, hogy azt mondja neki: ”Hát, ez jól bevakolta magát! Úgy néz ki, mint egy bohóc!”

Erről meg eszembe jutott, hogy mit mondott egy irodalomtörténész Török Sophiról, Babits feleségéről, hogy tudniillik olyan, mint egy bohóc a szám után, mikor már leszedte a festéket, és ettől a gondolattól annyira elszomorodtam, hogy leültem, és elkezdtem gondolkodni magamról. Hogy jutottam ide, én a jó módban élő, okos és szép lány, hogy az emberek lemosott arcú bohócnak tartsanak, és hogy egy koszos lyukban kérdezhetem mindezt magamtól?

Én voltam az élet császárnője, így éreztem, amikor elvégeztem az egyetemet, magyar-filozófia szakon. Nem hittem, hogy valami is megakaszthatja a felfelé ívelésem. Jól fogott az agyam, mutatós voltam, és a tetejébe még az újkori irodalom professzorát is megkaptam. Jól éltünk, biztos egzisztenciával, egy hatalmas budai villában. Testi nyugalomban és szellemi pezsgésben. Egy ismerősünk annak idején azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy Ming-kora-beli váza: drága, szép és teljesen haszontalan. Ezt nagyon igazságtalannak éreztem, és nem tudom miért, de máig fájó pontként őrzöm emlékezetemben.

A férjem jó ember volt, talán túlzottan is az. Jobb lett volna, ha erőszakosabb, vagy határozottabb lett volna, ha nem hagyja, hogy úgy történjenek dolgok, ahogy történtek, ha nem annyira úriember.

Nagy társasági életet éltünk, azt nem kell mondani. Havonta legalább kétszer eljöttek hozzánk a barátaink. Imádtam ezeket az estéket, megtörték a férjemmel egyébként folytatott csendes-unalmas napokat, pezsgést hoztak, szellemi és testi izgalmat. Igen, testit is, mert mindig nagyon felvillanyozódtam, ha idegen férfiak tértek be otthonunkba.

Nem tudom, mi volt ez a varázs, ami az ismeretlenséggel, és a tiltott gyümölcs édességével társult. Mert ezen az első alkalmon, ahol a férjem nem állított meg, ahol még tehetett volna valamit, ő tehetett volna, senki más, szóval, hogy ezen az első alkalmon tört meg az én addig meredeken felfelé ívelő életem. Haragszom ezért rá. Ő megmenthetett volna.

Igaz történet arról, aki mindig más férjét akarta
Állítólag valamikor szép lány voltam. Próbálom magam most is karban tartani, én úgy érzem sikerül is, de múltkor meghallottam, hogy a szomszédasszonyom mit pusmogott...

Az a férfi, egy újságíró, teljesen izgalomba hozott. Oda voltam attól a szellemi játéktól, ami kialakult köztünk, tetszett, mint író, és mint férfi, és még jobban tetszett, mikor kiderült, hogy férj. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az a tény, hogy nős, hogy valójában becserkészhetetlen figura, hogy tilos, hogy nem szabad, felélesztett bennem valami különös vadászösztönt. A férjem már jól ismert engem, tudta, hogy lubickolok a társas létben, hogy imádok központban lenni, úgy sziporkázok és szóróm villódzó fényem szerteszét, mint egy házi tűzijáték. De akkor még a szokottnál is feldobottabb voltam, ezt neki is látnia kellett, éreznie kellett, hogy van valami a levegőben, hogy megindult egy áramlás, ami a tűzzel játszik. Miért nem oltotta el?

Nem részletezem. Könnyen kitalálható, mi történt ezután. Az újságíró pasival összejöttem, a férjemmel meg szétmentem. Oda lett a biztonság, a gazdagság, a szakmai támogató háttér. Az újságírónak is vége lett hamarosan, és én ott álltam egyedül, és kicsapva, mint egy megunt bútordarab a tavaszi lomtalanításkor.

Valamilyen állásom mindig volt, rendszerint a soros szeretőim protekciójával. Úgyhogy megéltem éppen. Az egyiküktől kaptam egy garzont, most is abban élek. Az egyetlen örökségem ebből a gyászos múltból, kopott kaliba, ami olyan hideg, mint a sírbolt. Ma már nem tudom kifizetni a rezsijét. Valaha még volt annyi pénzem, hogy ezt megtegyem. A munkahelyi életem egyébként elviselhető és roppant változatos volt. A párkapcsolati életem szintén roppant változatos, ugyanakkor elviselhetetlen.

Olyan volt, mintha megfertőződtem volna. Mintha valami vírus költözött volna belém, ami akkor lép működésbe, ha nős embert lát. Ettől fogva nem fértem a bőrömbe, és eszeveszetten rohantam a vesztembe.

Lehet mondani, hogy erre specializálódtam. Olyan férfiakkal flörtölgettem, akiknek volt az oldalukon egy társ, valamilyen minőségben. Volt, akinél csak egy könnyed flört maradt az egész, volt, akivel hosszabb viszonyba keveredtem. Mindig vesztesen jöttem ki a dologból. Mindig megaláztak, kihasználtak és eldobtak, mint egy agyongyötört mosogató rongyot.

S hiába láttam ezt, nem tudtam tenni ellene, mert, ahogy megpillantottam a következő potenciális prédám, működésbe lépett a vírusom, erősebb volt nálam, leigázott, akaratlanná tett. Csak egyetlen akarat maradt meg bennem ilyenkor, de az acélosan, tank módjára törve előre: meghódítani a másikat. Bármi áron, versenyfutásban az idővel.

Ma már nincsenek hódításaim, úgy érzem, életem sincs már. Esténként mindig ugyanazok a gondolatok jutnak eszembe. Ezeket mondogatom, mint más az esti imát. Csak én nem tudatosan. Én nem akarom, azt sem tudom, mi ez, honnan jön, de jön, felbukkan valahonnan a mélyemről, olyan elpusztíthatatlanul, mint férjfaló vírusom. „Semmim sem volt, és már nem is lesz nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen, szívemben nincs harag, bosszú nem érdekel, nem néztek vissza és tudom, nem véd meg sem emlék, sem varázslat.”

- Intera –