„A szerelem vak”, „őrülten szerelmes vagyok” és még sorolhatnánk azokat a közhelyeket és kifejezéseket, melyek a szerelemnek elkeresztelt, megfejthetetlen érzéssel kapcsolatosak.
Mi is ez az érzés? Honnan jön? Mi az alapja? Mi határozza meg, hogy Jani beleszeret Dórába, neki viszont Petiért dobog a szíve… Kutatók hosszú idők óta próbálják a szerelem, az emberi párkeresés és a nemi vonzalom élettanát megfejteni.
Az elméletek két nagy csoportra oszthatók: vannak, amelyek fiziológiai megközelítésből indulnak ki, mások a pszichiátriát és a pszichológiát hívják segítségül.
Az agy működése napjainkra elég jól ismertté vált. Különböző vizsgálatok történtek annak megállapítása érdekében, hogy a szerelem érzéséért az agy mely területei, milyen kémiai anyagai felelősek.
Egy Amerikában, a Rutgers Egyetemen végzett vizsgálat keretében olyan személyeket vizsgáltak, akik átlagosan hét hónapja voltak „fülig szerelmesek”. Agyukról MRI készülékkel felvételeket készítettek, miközben kedvesük fényképét mutatták nekik. Kontrollfelvételként az szolgált, amikor más személyek fotóját nézték. A kísérlet azt mutatta, hogy szerelmes állapotban aktiválódik az agynak az a területe, amely az öröm és jutalmazás érzéséért felelős. Ezek a területek rengeteg dopaminreceptort tartalmaznak. A dopamin olyan ingerületátvivő anyag, melynek felszabadulása különleges teljesítményekre sarkall: ez magyarázhatja a szerelmesek „hóbortjait”, azokat a cselekedeteket, melyeket az ember szerelem híján általában nem tesz meg (például nem marad ébren a napfelkeltét megvárni, csak azért, mert az olyan romantikus).
Egy másik érdekes kísérlet során a Pisai Egyetemen kényszerbetegségben szenvedők és olyan személyek szerotoninszintjét vetették össze, akik fél éve szerelmesek. Eredményeiket összehasonlították egy kontrollcsoport eredményeivel (ők sem kényszerbetegségben nem szenvedtek, sem szerelmesek nem voltak) és azt találták, hogy a két „beteg” csoport szerotoninszintje 40%- kal alacsonyabb, mint az egészséges alanyoké. A megfigyelés arra utal, hogy a két állapot hasonló patofiziológiai alapokon nyugszik, így a „betegesen szerelmes” kifejezés akár még helytálló is lehet.
A szerelem kérdéskörét számtalan pszichiáter is vizsgálta, egész pszichoanalitikus iskolák születtek a nemi szerepek köré szerveződve. A pszichoanalitikusok máig legismertebb alakja kétségkívül az osztrák származású Sigmund Freud (1856-1939). Az ő elmélete szerint párválasztásunkat a 3-4. életévben kialakuló jelenség határozza meg, miszerint a kisfiúk szerelmesek az anyjukba, a kislányok az apjukba.
Carl Jung svájci pszichoanalitikus (1875-1961) szerint az ún. kollektív tudattalan alakítja ki a szerelem érzését. Erikson, aki az USA-ban élt német pszichoanalitikus volt (1902-1994), megalkotta a szociális tanuláselméletet, mely Freudtól eltérően a környezet és a család hatását is figyelembe veszi, középpontba az anya-gyermek kapcsolatot állítja.
A neofreudista megközelítések szerint a pszichoszexuális fejlődés lényege az a tény, miszerint a fiúk eredendően irigyek a lányokra azok biológiai eredményessége (ti. a gyermek kihordása) miatt.
A napjainkban egyik legáltalánosabban elfogadott feltevés szerint, a szerelmet az utódnemzés hajtja. A vágyott férfi alkalmas az utódok nemzésére, a vágyott nő azok kihordására. Hogy ennek milyen jelei fedezhetők fel szerelmünk tulajdonságai közt? Nőknél a derék/csípő arány 0,7 körül van (ez mutatja, hogy a nő képes gyermekét megszülni), férfiaknál a magasabb tesztoszteronszint jeleit keressük (mint a markáns vonások), ugyanis ez erősebb immunrendszert feltételez, így az egészséges gyermek nemzésének nagyobbak az esélyei.
Egyes mai elméletek szerint a szerelem romantikája az újszülöttek legelső, kellemes élményeihez köthetők, vagyis a párválasztás során az egyének tudat alatt arra törekszenek, hogy választottjuk oldalán újra átélhessék azt a biztonságérzetet, konfliktusmentes megnyugvást, amelyet csecsemőként az anya közvetlen közelében éreztek.
Viszonylag közismert az a tény, hogy párválasztásunkban az orrunk jelentős szerepet játszik. Az alacsonyabb rendű állatoknál is megfigyelhető a különböző szaganyagok, az ún. feromonok szerepe. A feromon, mely a nőstények szervezetében termelődik, párzásra készteti a hím állatokat – azok akár kilométerekről is megéreznek már egy darab molekulát is, majd máris repülnek, hogy evolúciós és a faj fennmaradása szempontjából elengedhetetlen kötelességüknek eleget tegyenek, azaz a nősténnyel párosodjanak.
Az ember szaglása az állatokéhoz képest igencsak csökevényes, mégis, a legtöbb szerelmest jó érzéssel tölti el párja testének illata.
A szaglásnak van még egy nagyon fontos szerepe a párválasztásban: az evolúciós változatosság fenntartása. A Lausanne- i egyetemen elvégzett kísérlet szerint a nők olyan férfiak szagát ítélik kellemesnek, akiknek genetikai jellemzőik leginkább különböznek az övéktől. Ez a fajta választás magában hordozza a lehetőséget, hogy a kiszemelt férfi immunrendszerének tulajdonságai a nőétől különbözőek, így kettejük együttes jellemzői garantálják az utód egészséges fejlődését, a betegségekkel szembeni nagyobb ellenállását.
A fenti elméletek elgondolkoztatóak, az igazság valószínűleg az ötvözetükben található, figyelembe véve az anatómiai és élettani bizonyítékokat is. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember nem tisztán ösztönlény, az évezredek óta tartó szocializáció alatt kialakult társadalmi szerepek és elvárások sok esetben a biológia fölé emelkedve elutasítják a tiszta szerelmet – gondoljunk csak az egyes népeknél még ma is elfogadott előre elrendelt házasságokra.
Szerencsére Magyarországra a jelenség nem jellemző, náluk a „szerelem betegei” mosolygásra késztetnek.
- Dr. Kónya Judit -
Kapcsolódó cikkek:
Szerelem vagy kaland?
Csók, a szerelem záloga?
Mennyire fontos a szerelem első látásra?
A szerelem tényleg vak?
Összetartó erő: szerelem vagy szex?
