Az úgynevezett Framingham-tanulmány már számos kutatáshoz szolgáltatott adatokat. A hosszú távú megfigyelés 1948 óta zajlik az Amerikai Egyesült Államok akkor még ötezer fős Framingham városában, s mára már több 
generációt érintve több mint 12 ezer emberről tartalmaz különböző, egészségi állapotra vonatkozó adatokat. Három amerikai egyetem most egy pszichológiai elemzésre használta fel az óriási adathalmazt: a kutatók a második generáció 5124 résztvevője körében a közösségen belül létrejövő magányosság érzésének kialakulását vizsgálták.
A Chicagoi Egyetem kutatói – John Cacioppo vezetésével – megállapították, a magányos emberek fokozatosan a társadalom szélére kerülnek, ám az oda vezető úton még „szétszórják” érzéseiket és általános hangulatukat a kevés barátjuk illetve ismerősük között még mielőtt velük is teljesen megszakad kapcsolatuk. „Ezáltal – mintegy láncreakcióként – létrejön az embereknek egy olyan köre, akik magukba húzódva, s többé-kevésbé társas kapcsolatok nélkül élnek” – mondja Cacioppo.
Mivel a magányosság mind testi, mind lelki betegségek kialakulásához vezethet, a pszichológus a társadalom felelősségét hangoztatja, amelynek feladata lenne, hogy a sodródók sorsát figyelemmel kísérje, és szükség esetén be is avatkozzon a negatív folyamatokba. „Az egész társadalom húzhat hasznot abból, ha a szélére sodródott egyéneket visszahozza, vagy már korábban megakadályozza elszigetelődésüket” – hangoztatja Cacioppo álláspontját.
A chicagoi, san diegoi és bostoni tudósok a tanulmány elkészítése során kétévente kapcsolatba léptek a megfigyelés több ezer résztvevőjével, hogy feljegyezzék azon ismerőseiknek és barátaiknak a nevét, akikkel azok rendszeresen találkoztak. Az így létrejött listát egy óriási táblán hálózatszerűen fel is rajzolták, s időről időre dokumentálták a menet közben bekövetkező változásokat is. A résztvevőkkel emellett arról is beszélgettek, hogy ők mennyire érzik magukat magányosnak, s az interjúk mellett a táblázatokat elővéve megállapították, hogy a magukat magányosnak érzők további egyedüllét-érzést keltettek közvetlen környezetükben is. Amennyiben valaki fokozatosan egyre kevesebb kapcsolatot tartott ismerőseivel, úgy azok is lassan távolodni kezdtek másoktól – állapították meg a kutatók.
Az amerikai pszichológusok emellett arra is figyelmesek lettek, hogy a nők jóval fogékonyabbnak bizonyultak a ragályos magányosságra, mint a férfiak. Ugyanakkor a baráti körök felbomlása gyakrabban vezetett elmagányosodáshoz, mint a családban – például válás, vagy haláleset miatt – bekövetkezett változás – írják a tudósok a Journal of Perspnality and Social Psychology című tudományos lapban megjelent összefoglalójukban.
- focus.de -
Kapcsolódó cikkek:
A magányosság a fejünkből indul
Meghalok, ha senkim sincsen
Fájdalomcsillapító lelki bajokra?
Mind elmagányosodunk?
Éld túl a magányos napokat!
