Dr. Menschek vagyunk mindannyian.
Az ember egész életében szerepeket játszik. Ez nem azt jelenti, hogy megjátsza magát, csak azt, hogy determinált a szerepei által.
Aronson, a közkedvelt szociológus híres példája egy pszichológiaprofesszor, akit jobb híján dr. Menschnek nevezett el. A diákok imádták, azt rebesgették róla, hogy melegszívű, gondoskodó és karizmatikus. A kollégái viszont így jellemezték ugyanezt a személyt: kritikus, merev és kötözködő.
Hogy is van akkor? Valamelyik fél téved? Vagy valamelyiknek hibás az emberismerete? Melyik benyomásai helyesek?
A probléma a kérdésfeltevéssel kezdődik. Ezek ugyanis teljesen rossz kérdések. Mert az a nagy igazság, hogy a mi Menschünknek, és így mindannyiunknak is „vannak olyan társadalmi szerepei, amelyik a színkép egyik felére, és vannak olyan szerepei, amelyik a színkép másik oldalára taszítják.”
A boltban előttünk replikázó vén boszorka hazamenve átvedlik unokáját ajnározó édes anyókává. És az otthon fülét-farkát behúzó papucs az „övéinél” hangoskodó háryjános lesz. Kiskamaszunk pedig, aki édi-bédi tündérlányka a szülei előtt, vad vagabunddá szabadul, ha nem látják.
Mind-mind szerep, nem hazugság. Nem arra szolgál, hogy becsapjuk a másikat, hogy álarcot mutassunk. Csak felvesszük önkéntesen választott, vagy társadalmilag determinált szerepeinket, és úgy játsszunk bennük, ahogy az elő van írva.
A hagyományos női szerepek
A hagyományos női szerepek olyan mélyen gyökereznek, hogy még most is, amikor magunk mögött tudunk egy sor feminista küzdelmet, mindenféle egyenjogúsító harcot, diszkrimináció elleni győzelmeket, még most is élnek és virágoznak. Ha bárkit megkérnénk arra, hogy sorolja el, mik jellemzők egy nőre, akkor kapásból fújná a sztereotípiákat: a nő a családi tűzhely védelmezője, az otthon rendbentartója, a test és lélek önkéntes ápolója, aki megértő, empatikus és kedves.
A szociológia elemzések egyértelműen kinyilatkoztatják róluk, hogy ők a melegebbek és az érzékenyebbek és nekik van nagyobb kifejezőképességük. Ugyanakkor ők a kevésbé kompetensek és a kevésbé határozottak.
Freud mindehhez még hozzáteszi a nárcizmust, a passzivitás és a mazochizmust, mint meghatározó női tulajdonságokat. A nő szerepe olyan mértékben felduzzadt, hogy gyakorlatilag minden lelki nyavalya ügyeletes felelőse lett. Odáig jutottunk, hogy a neurózisok, pszichoszomatikus bajok és pszichózisok összes okát a gyerekkorra, és ezáltal az anya ott betöltött szerepére vezetnek vissza. Ahogy egy elemző írja: „Minden nehezen nevelhető gyermek esetében, minden neurózisban szenvedő, pszichopata, skizofrén, öngyilkosságra hajlamos, felnőtt alkoholista, homoszexuális vagy impotens férfi esetében, sőt az asztmásoknál vagy a fekélyeseknél is megtaláljuk az anyát.”
A jó család mítoszában főszereplő a szerető és önfeláldozó anya, aki a családi békét és harmóniát vigyázza, aki odafigyel a gyermekek fejlődésére és a férj testi és mentális jólétére. Az apa a szigor, az erkölcs, a külső világ, aki a gyerek értelmén keresztül hat, az anya meg az engedékenység és a belső világ, aki természetesen érzelmeken keresztül fejti ki hatását.
Nem csoda, hogy ez a modell maga volt a tökély a férfiak számára. Kimutatták, hogy az a férfi, aki megházasodik (csúnyán fogalmazva: aki házvezetőnőt vesz magához), az öt évvel több szabadidőt nyer, mint agglegény párja!
A fenti elvárás-halmaz után túlzás nélkül kijelenthető, hogy fel kell kötnie a nőnek azt a bizonyos gatyát, amit csak elméletben visel hites társa.
Olyan felelősség és feladat zúdul a nyakába, aminek a fele is elég lenne ahhoz, hogy összeroppanjon alatta. A nő azonban egy különös állatfaj, tényleg képes arra, hogy az összes rátestált szerepét ellássa. Többségük így lesz kiváló anya, egész rendes feleség és tűrhető munkatárs. (A szerepek sorrendje és minősítse persze egyedenként változó)
A „foltszőnyegek” létjogosultsága
Már világra sem kell jönnie egy babának ahhoz, hogy nemi szerepe eldöntessen. Mihelyts az első ultrahangos felvétel a boldog szülők kezébe kerül, már meg is kezdődött a még csak alakuló jövevény formálása. Természetszerűen választanak neki egy szép, finom, nőies nevet, rózsaszín fodros ruhácskákat szereznek be és megveszik első babácskáját, ami pisil és gőgicsél. Nem lehet elég korán kezdeni az anya-szerepre való felkészítést.
S valóban, nagyon hosszú ideig a nő „csak” anya és feleség szerepet kapott. Ha más nem, a kényszer mindenképpen erre terelte, hisz volt idő, amikor egyébként nem állt volna meg a maga lábán. Egyszerűen nem voltak tanulási és munkavállalási esélyei. A hatvanas éveket „háziasszony korszaknak” nevezték. Széles körben elterjedt és teljesen normális volt, ha valaki azt mondta magáról, hogy ő „hátébés”. (a gyengébbek és a fiatalok kedvéért: háztartásbeli)
Aztán a hetvenes évek feminista mozgalmai új szeleket hoztak: lerombolták a passzív és önfeláldozó asszonyok mítoszát, helyébe egy új alakot állítottak, aki önálló volt, határozott és céltudatos. Aki helyet követelt magának a férfiak privilegizált világában, és egyenjogúságra hivatkozva olyan helyekre férkőzött be, amelyekről addig jóformán fogalma sem volt. Politikai porondokon, banki vezetőségekben és nagyvállalatok élén jelent meg. Anyagilag független és szexuálisan szabad nők sarjadoztak ezen az új talajon.
Ma már nincsenek zárt szakmák, a nők iskolázottsága elérte, bizonyos értelmiségi szakmában még meg is haladta férfiak iskolázottságát.
Persze, megjelentek az ellendrukkerek, a maguk ellenhangjaikkal. Ezt a feltörekvő nőtársadalmat vádolták a családok széthullásáért és a nemi szerepek totális káoszáért. A vádakban van is némi igazság.
Tényleg könnyebbé vált a válás a nők számára saját egzisztenciák birtokában. És valóban felvettek férfias szokásokat (határozottság, keménység, szókimondás, képzettség stb.),sokan még külsőt is (nyakkendős, öltönyös ruhatár, natúrsmink vagy smink nélküliség, minimalizmus), hisz így jobban asszimilálódtak a patriarchális világba. Na, de a férfiak is elég könnyen adták meg magukat, sőt, olybá tűnt, mintha szívesen viselnének női dolgokat magukon (fülbevalók, színes ruhadarabok, kozmetikába járás, szőrtelenítés) vagy magukban (gyengeség, lelkizések, elbizonytalanodások, női praktikák és intrikák).
A tudomány megint közbeszólt. Linda Jackson és Thomas Cash végzett kutatásokat az ún. androgün személyiségekről (akikben keveredett és nem képzett éles határt a nőiesség és a férfiasság). Ezzel kapcsolatban jöttek rá egy figyelemreméltó tényre: sokkal jobban szeretik és elfogadják azokat az embereket, akik a nemi szerepeik áthágása után is megőrzik és gondozzák eredeti szerepeiket.
Vagyis az a férfias és túlemancipált nő, aki jót akar magának, úgy végzi férfias feladatait, hogy közben női szerepeiről sem feledkezik meg. Mondjuk kiváló kamionsofőrsége mellett fantasztikus ételkölteményeket kreál a családnak. Vagy az általa celebrált vállalati értekezlet után amatőr balett órára megy.
Laura Balbo ismert olasz szociológus, volt esélyegyenlőségi miniszter egy remek hasonlatot alkotott a nők igyekezetére. Foltszőnyeg-metaforának nevezte el. Mint tudjuk, a foltszőnyeg csupa hasztalan, apró, értéketlen darabocskából nagy türelemmel és szakértelemmel összeállított darab. Az eredmény pedig egy merőben új, értékelhető minőség. A nők is így vannak törekvéseikkel. Apró lépésekben, látszólag értelmetlen fogásokkal, szép fokozatossággal raknak össze valamit, ami aztán egészen tűrhető egésszé áll össze. Ha szerencséjük van, akár műalkotássá is.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
Lehetsz mindkettő: anya és karrierista
Karrierem és családom is lehet egyszerre
Karrierépítés szülés után
Tipikus női karrier-hibák
Készítsünk karriertervet 2011-re
