Az embereknek ebből adódik a legtöbb bajuk. Nem tudják, hogyan kell használni. Nem ismerik a határait és a korlátait. Fogalmuk sincs, mennyi az elég belőle, és mennyi a sok. Azt meg végképp nem tudják eldönteni, honnan szerezzék be, ha hiányuk támad. Mert az meg gyakran támad. Ilyen a természete. Úgy hívják: szeretet.
Elrettentő pszichikai kísérletek tanúskodnak arról, hogy milyen károkkal jár a szeretet-nélküliség. Komoly beilleszkedési gondjai támadhatnak annak, aki nem kellő szeretetközegben töltötte a gyerekkorát. Sérült lélekkel fizet a rosszul szeretett ember. Ezeket tudni lehet a tudományos kutatásokból.
Az ember sokszor szenved a szeretethiánytól. Óvodásként, amikor anyuci a kistesót öleli. Kamaszként, amikor a barátnőnk a másikkal pusmog. Fiatalként, amikor kedvesünk bejelenti a szakítást. Öregként, amikor gyerekeink felénk sem néznek. Halálunkkor, amikor Isten szeretetéért fohászkodunk. Ezeket meg tudni lehet az életünkből.
Nincs, aki kimaradna ebből az össznépi játékból. Mindenki érintett ilyen vagy olyan formában. Reménytelen szerelmes, lebaltázott beosztott, meg nem értett főnök, kisemmizett férj, eldobott feleség és ezernyi szerep még, amibe életünk folyamán csöppenünk. Ami kapcsolatos a szeretettel. És amitől szenvedünk.
Jönnek-mennek életünk folyamán ezek a szerepek, mint ahogy aktuális játékaink résztvevői is. Számtalan mellékszereplő, akiknek sokszor még a nevét sem tudjuk, csak egy darabkájukat őrizzük egy itt felejtett tekintetben, illatban, mondatban.
Láttam valamikor egy filmet. Nem volt a filmművészet csúcsa, mégis nagy hatással volt rám. Arról szólt, hogy valaki haldoklik. És akkor, a haláltusájában, nem az „élete filmkockái” peregnek le előtte, ahogy ez megszokott és elvárható, hanem olyan emberek képei, akik éppen hogy csak felbukkantak életében, érintőleges találkozások formájában. És ott, a halálos ágyán döbben rá az illető, hogy ezek mind elszalasztott lehetőségei voltak. Egy szerelem, egy barátság futott el így mellőle.
Erről aztán eszembe jutott a szomszéd néni, aki évtizedes (!) élményéről mesélt. A villamoson utazott. Friss házas volt, fiatal, boldog. És akkor, ahogy elindult a szerelvény, megpillantott a peronon egy fiút, akivel találkozott tekintetük. Soha nem látta még. De akkor egy erős késztetést érzett, hogy ott hagyjon csapot-papot, leszálljon a villamosról és odamenjen ehhez az idegenhez. Nem tette meg. Ám azóta is él benne a kép. Negyven év után.
Érdekes - vetik fel az ezzel foglalkozó szakirodalmak - hogy a szeretetet nem tanítják sehol. Különféle tanfolyamokra iratkozhatunk be, ha valamilyen szerkezettel akarunk jól bánni, ha szeretnénk jól főzni vagy jól bánni magunkkal. A szeretetről azonban sehol sem lehet tanulni, mintha az csak lenne magától.
Ferud szerint az elmebetegségek hátterében az ún. testi kielégítés hiánya áll. Ebbe persze sok minden beletartozik. A pelenka lecserélése éppúgy, mint a cirógatás. Az érintés alapvető szükséglete az embernek.
Kutatási eredmények
Amerikai vizsgálat. Diákokat faggattak arról, mire költenék tíz centjüket. A variációk a következők voltak
-hosszan tartó szárazság áldozatainak, akik éheznek és súlyos betegségekben szenvednek
-egy alapítvány számára, amely tehetséges fekete diákokat támogat
-új fénymásológép vásárlására, ami megkönnyítené a kikérdezett diákok munkáját
Te hová adnál 100 Ft-ot legszívesebben?
A vizsgáltak 85%-a a fénymásolót választotta.
Van egy kedves munkatársam, aki mindig szabadkozik és bocsánatot kér: „ne haragudj, én olyan érintős fajta vagyok.” És vállamra teszi a kezét, ha hozzám szól, megfogja a kezemet, vagy átölel, ha úgy hozzák érzelmei. Engem egyáltalán nem zavar, de elgondolkoztat.
A többségünk nem „érintős”. Ferde szemmel néznének ránk, elhúzódnának, félreértelmeznék, ha így tennénk. Legalábbis ezt gondoljuk. Így szocializálódtunk.
Rengeteg „interperszonális receptkönyv” van forgalomban. Így nevezi egy szociológus azokat az irodalmakat, amik az emberek egymás közötti érintkezésére vonatkozóan tartalmaznak tanácsokat.
Aki elég kitartó és szemfüles, az összeszemezgetheti ezekből, hogy milyen tulajdonságokkal érhet el sikereket a társas kapcsolatokban. Vagyis: mit kell tennie ahhoz, hogy szeressék.
Aki híveket akar magának, ne fukarkodjon a dicséretekkel, tegyen szívességeket másokkal. Fontos, hogy mindezt önzetlenül, őszintén, és ellenszolgáltatást nem várva tegye. Nagyon hatásos, ha kompetensek vagyunk, azaz értünk valamihez, és fájdalom, a külső is számít. Jó, ha kiírtjuk magunkban a negatív érzéseket, ha jóindulatúak vagyunk. Kiegyensúlyozott hullámainkkal így vonhatjuk vonzáskörzetünkbe azokat, akiket szeretünk.
Az se rossz, ha odafigyelünk magunkra és az érzéseinkre. Az érintéstől sem kell félnünk.
Talán jó arról a bizonyos villamosról is leszállni, ha valaki ezt súgja bennünk.
(Aronson: A társas lény, L.F.Buscaglia: A szeretet című könyveinek felhasználásával)
Jönnek-mennek életünk folyamán ezek a szerepek, mint ahogy aktuális játékaink résztvevői is. Számtalan mellékszereplő, akiknek sokszor még a nevét sem tudjuk, csak egy darabkájukat őrizzük egy itt felejtett tekintetben, illatban, mondatban.
