Szokásos családban nőttem fel, tisztességes, dolgozó szülőkkel. Egyke vagyok. Talán kicsit szabadszellemben neveltek a szüleim, így történhetett, hogy igen önfejű lettem. Mindent akartam, egyszerre.
Kamaszként igen sok baj volt velem. Nem a rossz társaság volt az oka. Én voltam rossz, nem a társaság. Nem voltam befolyásolható, sőt inkább én voltam az, aki másokat befolyásolt.
De mindig tudtam, hogyha nagy dolgot akarok elérni, ahhoz lázadónak kell lennem. Lázadtam a társadalmi normák ellen, lázadtam az álmaimért és lázadtam önmagamért.
Azt hittem, megváltom majd a világot a nagy ötleteimmel, amelyeket egyébként már előttem nálam sokkal okosabb emberek kigondoltak. Na de fiatalon még az ember hisz magában. Aztán ahogy jönnek sorba a kudarcok, úgy kezd lemorzsolódni az önbizalmunk, úgy kezdi befészkelni magát a gondolat, hogy „ugyan már mit is akartam én, ez úgy sem fog menni”.
És ilyen gondolatokkal nem lehet előrébb jutni, csak zuhanni. Valóban igaz lehet, hogy a gondolatnak ereje van. Hiszen ahogyan elhittem magamról, hogy nem vagyok képes elérni a céljaim, azonnal kezdett minden a nyakamba szakadni.
Dühített, hogy be kell állnom a sorba, a hétköznapi emberek sorába, akik güriznek a fizetésért, a megélhetésért, a fennmaradásért.
Én nem így akartam élni, mégis így lett. És csak magamnak köszönhetem, csakis önmagamnak, hogy feladtam a saját harcaim.
Bárki aki olvassa soraim kérem, gondolkozzon el azon, hogy miért ott tart, ahol éppen tart az élete történetében.
Mondják, az okos ember más kárán tanul, a hülye meg a sajátján. Mindenki előtt ott a lehetőség, vagy élünk vele vagy nem.
Kapcsolódó cikkek:
Igaz történet arról, aki húsz én után csalta meg a férjét
Igaz történet arról, akit terrorizáltak
Igaz történet a zöld szemű szörnyetegről
Igaz történet arról, aki hű mert maradni
Igaz történet egy eltitkolt gyerekről
