Ilyet csak azok kérdeznek, akiknek még csak hasonló helyzetük sem volt, soha, senkivel. Akik úgymond normális párkapcsolatokban éltek. Mert aki egyszer is, egy kicsit is, megtapasztalta, hogy milyen terror alatt élni, az nem kérdez ilyet. Az csak néz, és int szemével: értem.
Előjelek? Utólag könnyű okosnak lenni. És utólag hiába villóznak úgy azok a jelek, mint az útfelbontásnál a vörös lámpák. Akkor még nem tiltó lámpának látszottak, csak fényt adó reménysugaraknak.
Olyan nehezen ment nekem a párválasztás. Akik tetszettek, azok rangon felüliek voltak, akiknek esetleg én jöhettem szóba, azok rangon aluliak. Akikkel összeverődtem fiatal éveim során, azok bunkók voltak, felületesek, érdektelenek. Elfújta őket az emlékezet, mint porszemet a szél. Annyi nyomot sem hagytak bennem, mint homokban a kavics.
Hogyne örültem volna, amikor ezek után megismerkedtem egy fiúval, aki maga volt a megtestesült illem, jól neveltség. Tiszta volt, pedáns. Hozott virágot. Lesegítette a kabátomat. Szerelmet vallott már a második éjszakán. Egy hétre rá megkérte a kezem.
Először hihetetlenül élveztem, hogy én is fontos vagyok valakinek. Hogy ennyire szeret. Hogy elém jön a munkahelyemre, hogy napjában többször felhív. Én is igényeltem ezeket a figyelmességeket. Ezek jól estek nekem, én is hasonlókkal halmoztam el. Nem tűnt terhesnek, vagy túlzottnak, bimbózó szerelmünk természetes velejárójának tartottam.
Fél év után összeházasodtunk, egy év után jött a gyerek.
Nem tudom, mikor kezdődött, mert inkább folyamat volt, lassú átmenet, aminek nincs eleje, és ami soha nem ér véget.
Sok dologra rájöttem közben, amik felismerése nem volt felemelő pillanat. Például arra, hogy nem azért hívogat, mert annyira hiányzom neki, hanem azért, mert ellenőriz. Vagy hogy nem azért fűz hétvégenként, hogy maradjunk otthon, mert mindenáron velem akart lenni, hanem azért, mert nem bírta elviselni anyámékat vagy a barátaimat. Vagy hogy nem azért kritizálta a főztömet, mert annyira rossz volt, hanem azért, mert kötekedni támadt kedve.
Hogy mi volt a baj? Minden. De azt is mondhatnám, hogy semmi. Mert valójában tényleg nem volt semmi bajunk. Jól éltünk anyagilag, szerettük is egymást, ott volt a pici lányunk. Úgy élhettünk volna, mint Marci Hevesen.
De nem volt nyugalom. Örökös harcok dúltak nálunk. Mindig hangos volt a ház. Hazudok: csak havonta. Mindig azt mondtam magamban: megjött a havija.
A legjelentéktelenebb dolgok hozták ki a sodrából. Hangoskodott, ha nem volt otthon friss kenyér, ha a gyerekkel foglalkoztam, ha felmostam a konyhát, ha kötöttem, ha olvastam, ha munkába mentem, vagy ha a szüleimmel beszéltem telefonon. Semmi sem tetszett neki. Azt akarta, mindig csak vele foglalkozzak.
Betegesen féltékeny volt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy árgus szemmel nézte volna a férfi munkatársaimat, vagy szomszédjaink férfi tagjait. Nem. Ez a féltékenység mindenre és mindenkire kiterjedt. Féltékeny volt a barátnőmre, a húgomra. Konkrétan megvádolt, leszbikus hajlamokra utalgatva. Féltékeny volt a saját gyerekünkre, mert hogy én ellene nevelem őt, és isten tudja, mifélével tömöm a fejét, amíg ő nincs itthon, és amikor nem tud minket ellenőrizni. Féltékeny volt a partvis nyélre, amit esténként szorongattam, ahelyett, hogy az övét markoltam volna meg.
Az nem úgy történt, hogy valami eget rengető dolog, valami tényleges probléma kihozta a sodrából, és nem tudta fékezni fokozatosan kitörő indulatait. Az úgy volt, hogy ki akart borulni, és gyorsan keresett a környezetében valami apróságot, bagatell, szóra sem érdemes dolgot, és felhergelte saját magát. Szisztematikusan, tendeciózusan. Mint amikor búgócsigát nyom az ember a földhöz, újból, és újból, egyre gyorsabb ütemben, egyre fékveszettebben, aztán elengedni, és a csiga pörög, megállíthatatlanul, vadul, felismerhetetlenné téve összes mintáját, összemosva eredeti színeit.
Őt sem lehetett felismerni, egyszerűen kivetkőzött magából. Ha a szemébe néztem, szabály szerűen féltem. Egy őrült, egy vadállat vérszomjas tekintete szúródott belém, felnyársalt, és miszlikre szaggatott. Az nem ő volt. Démonnak éreztem inkább.
Nem lehetett kiszámítani, mikor, mire ugrik. Ha tudtam volna, úgy rendeztem volna be az életünket. Ha tudtam volna, hogy irritálja a piros, az utolsó piros színt is száműztem volna a lakásunkból. Ha azt tudtam volna, hogy a tévé ingerli fel, kihajítottam volna az első lendülettel az utcára. Ha fáradt képem hozta volna ki a béketűrésből, mindig kisminkelve vártam volna haza. Ha nem szerette volna az igent, csak nemet mondtam volna neki.
De nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Bármi, bármikor felpaprikázta és attól fogva nem volt megállás.
Miért maradtam vele évekig?
Legelsősorban azért, mert féltem. Ha ilyen lángokat szór sárkánynyelve csak azért, mert később értem haza, mint ahogy ő ezt bekalkulálta, akkor mi lett volna, ha elhagyom. Utánam jött volna, rám törte volna az ajtót, megszaggatta volna a ruhámat. Talán meg is ölt volna.
Másrészt ott volt a remény. Minden nagy kirohanása után nagy fogadkozások voltak. Sokszor sírva tett esküt: soha többé nem fog cirkuszolni, higgyem el, hogy megjavul. És tényleg igyekezett minden kirohanás után. De aztán mindig kezdődött minden elölről. Mintha létszükséglete lett volna, életfeltétele, amihez csak ilyen formában jut. Nagy viharok, és a nyomában lecsendesülő rövid távú béke. Ez úgy kellett neki, mint másnak a levegő. Ha nem kapta meg, fuldoklott.
Aztán ő volt gyermekeim apja. Neki volt keresete. Nem járt el otthonról, hazaadta a pénzt, sokszor elvitt minket kirándulni.
Mit tehettem volna? Hova mentem volna? Miből éltem volna? Ki védett volna meg?
De az összes kérdés között van egy, ami folyamatosan fojtogat, és amire folyamatosan várom a választ. Azt kérdezem magamtól, az istentől, a világtól minden este: mi jobb a gyerekeimnek? Menjek vagy maradjak?
Egyelőre az égieket ostromlom a kérdéseimmel. De attól félek, ha nem kapok választ, akkor a poklokat mozgatom meg.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
Igaz történet a zöld szemű szörnyetegről
Igaz történet arról, aki hű mert maradni
Igaz történet az anyáról, akiből néha jobb lenne kettő
Egy férfi vallomása a gyengeségről
Igaz történet, egy anyáról, kit vertek és elege lett
