Bizonyos esetekben ugyanis jobb lenne a kettő vagy a még több. Legalább válogatni lehetne közöttük.
Ha tehettem volna, én egy párszor lecseréltem volna az anyámat. Tudom, szentségtörés ilyet mondani, pláne egy olyan lánynak, aki maga volt a megtestesült.„jókislányság”.
Én mindent csak utólag értettem meg. Ahogy mentek előre az évek, és ahogy egyik veremből a másikba estem, még nem tudtam, mi az oka ennek. Állandóan csak magamban kerestem a hibát, és el kellett telni jó néhány évnek, hogy rájöjjek, az anyámban kellett volna keresni minden bajok forrását.
Nem tudom, hogy faragtak belőlem kötelességtudó leánykát. Bizonyára köze volt ehhez annak a bőrszíjnak, amit anyám néha előkapott, ha valami baja volt velem. A pavlovi kondicionálás élő szobra voltam. Később ugyanis már elég volt, ha csak szóban célozgatott rá, és kilátásba helyezte használatát.
Nem történt sokszor, hogy elnáspángolt vele, de úgy tűnik, épp elégszer. Sokszor nagyobb volt a dolog fölött érzett döbbenetem, mint a nyomában kialakuló testi fájdalom. Nem éreztem indokoltnak a veréseket.
Egyszer például egy barátnőmmel mentünk moziba, este nyolcig haza kellett volna érnem. De annyira szép téli este volt, hogy el kezdtünk ökörködni, még egy hóembert is felépítettünk a közeli parkban. Elrepült az idő, én meg kétségbeesetten rohantam haza fél tíz körül. Arcom kipirult az izgalmakra, szememben az átélt pillanatok boldogsága ragyogott. Megszólalni már nem tudtam. Kérdezés nélkül csapott a hátamra.
Volt úgy, hogy vendégek voltak nálunk. Nekik előszeretettel beszélt rólam, de mindig csak a kifogásait ecsetelte. Azt mondta el neki, mit nem szeret bennem, azzal sohasem hozakodott elő, mi az, ami teszik neki.
Lehet, hogy nem is volt ilyen.
Sokszor tett nevetségessé mások előtt. Mintha valami perverz örömet talált volna ebben.
Máskor meg gügyögött velem, mint egy csecsemővel, hatalmas melléhez szorított, és azt mondogatta, hogy én vagyok az ő egyetlen szeme fénye, és hogy legyek nagyon jó kislány, mert ő belepusztul, ha nem fogadok szót neki. Neki rossz a szíve, és tudjam meg, ha bármiben ellent mondok, minden alkalommal egy kis repedés keletkezik azon. Szóval, jó, ha meggondolom, mit csinálok és hogyan.
Anyám mindig figyelmeztetett valamire. Állj egyenesen, húzd ki magad, ne pislogj annyit, húzd be a hasad. A sok intelemből arra következtettem, hogy én egy görbe hátú, púpos, pocakos kis gnóm vagyok, aki világ csúfjára született erre a földre. Anyám egy lépést sem tett, hogy ezen a képzetemen enyhítsen, inkább állandóan rontott rajta.
Mosakodj már meg, nem érzed, milyen büdös vagy-mondta mindig, amikor edzésről, (amire mellesleg ő íratott be, mert ő mindig szeretett volna karatézni, de neki nem engedték) hazaérkeztem. Annyiszor és olyan szuggesztíven elmondta ezt, hogy egy idő után már akkor is büdösnek éreztem magam, ha csak sétáról vagy az iskolából jöttem haza.
Nem kell mondanom, hogy telis tele voltam mindenféle gátlással, csúnyának és butának tartottam magam, folyton szorongva vártam, hogy ki és mikor tol le, honnan és mikor ér majd támadás. Gyanakvó, bizalmatlan, nehezen barátkozó kis gyerek voltam.
Kerültem a fiúkat, úgy gondoltam, jobb, ha megkímélem magam különféle csalódásoktól. Ha nem érintkezem velük, akkor a bánat is elkerül - így okoskodtam.
De nem úsztam meg. Csak összejöttem egy pasival, akiben először nagyon tetszett a határozottsága. Olyan férfiasnak tűnt ez akkor. Emellett nem érhet semmi bántódás, gondoltam magamban.
Annyira összemelegedtünk, hogy már a házasságot terveztük. És akkor esett meg velünk egy furcsa jelenet, ami olyan volt, mint egy tünemény. Olyan légies és abszurd.
A konyhában álltunk, ő az ablak előtt, úgy délután öt, hat körül, amikor rám szólt: húzd be a hasad! Egészen kísérteties volt. A hang irányába fordultam, és mivel bevilágított az alkony vérvörös fénye, először semmit sem láttam. Aztán a fényárból derengeni kezdett egy alak, aki egészen tisztán emlékeztetett anyámra, és egyszer csak a fülemben visszhangzó mondat is, húzd be a hasad, éppen olyan volt, mintha ő mondta volna. Nem értettem az egészet, ő már két éve halott volt, és hát különben is, én a párommal voltam, a mi saját konyhánkban, nem vele, otthon. Mégis, minden megszólalásig őrá, a gyerekkoromra emlékeztetett.
És akkor, mint egy drasztikusan elszakadt filmszalag, a mi filmünk is véget ért. Elég volt ez a különös, misztikus kis jelenet, hogy elvágjon mindent, ami a barátomhoz kötött. Már nem elékeztem arra sem, hogyan ismerkedtünk meg, és egyáltalán, nem jutott eszembe vele kapcsolatban semmi jó. Egy idegennel álltam szemben, aki az ég világon semmit sem jelentett számomra, és aki a zavaron kívül, amit a jelenet okozott bennem, semmit sem váltott ki belőlem.
És akkor, abban a döntő pillanatban világosodott fel előttem minden. Megértettem, hogy miért voltak nekem bajaim magammal és a világgal, fény derült az összes baklövésemre, és mindenre, amit addig elbaltáztam.
Én soha nem gondoltam, hogy egy anya ilyen hatással lehet az emberre. Azt hittem, a szülői ház otthagyásával őt is ott hagyom. Most már tudom, hogy úgy magához kötött, mint az idomár a cirkuszi medvét.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
Igaz történet arról, hogyan lettem sikeres és erő
Igaz történet egy éjszakai pillangóról
Igaz történet egy lányról, aki még nem tudott anya lenni
Igaz történet, egy anyáról, akit vertek és elege lett
Igaz történet a lányról és anyjáról
