A mesém ott kezdődik, hogy nagyon szerelmes lettem abba a férfiba, aki később a gyerekeim apja, majd még később életem megkeserítője lett. Reményekkel telve és naivan lettem feleség. Egy ideig minden szép és jó volt, ahogyan az más házasságokban is lenni szokott. Szép otthont teremtettünk, boldogan éltünk. Majd megszülettek szerelmünk gyümölcsei. Négy csodaszép gyermek édesanyja vagyok. Büszke is vagyok rájuk, mert sok borzalmat átélt gyerekek ők, mégis a lelkük, a szellemük túlélte a tragédiákat.
Tehát eddig tartott a történetünk szép része. A gondok akkor kezdődtek, amikor negyedik gyermekünk testi fogyatékossággal jött a világra. Ezt nem tudta a férjem megemészteni. Ezután elkezdődött a pokol. Először csak szitkozódott, hogyan szülhettem neki egy „ilyen” gyereket. Később, amikor csak ketten voltunk otthon, úgy vert, hogy ne maradjon nyoma. Azt mondta, ha sikítani merek vagy bárkinek szólok, a gyerekeket is bántani fogja. És tudom, hogy megtette volna. Ezért inkább tűrtem. Teltek a hónapok és mindennapossá váltak a verések. Elhagyni nem tudtam, hiszen ő kereste a pénzt. Annyira agresszívvá vált, hogy egy idő után már az sem érdekelte, hogy látják a gyerekek, amikor ütlegel.
Az utolsó két évben pedig, annyira brutálissá vált, hogy amikor teherbe estem, úgy megrugdosott, hogy elvetéltem. De ez csak egy példa a sok közül. Történt például olyan, hogy megkéselt. De akár arra is képes volt, hogy bezárjon engem és a gyerekeket, napokra. Nem egyszer törte el az orrom. És így teltek a mindennapjaink. Amikor már orvost kellett hívni hozzám, például amikor elvetéltem, akkor meg természetesen ő volt a világ legaggódóbb férje. Mindig csak elestem vagy leestem valahogy. Ezt kellett mondani. Soha nem mondtam el az igazat senkinek, mert rettegtem attól, hogy a gyerekeken állna bosszút.
Aztán 16 év házasság után, egy esős reggelen, végre mertem segítséget kérni. Először csak 72 órás távoltartási végzést kaptam, és azt az ígéretet a hatóságoktól, hogy addig nem jöhet a közelünkbe még a 72 óra le nem telik. Erre már délután ránk rúgta az ajtót, és úgy megvert, hogy felállni is alig bírtam. Ekkor telt be a pohár. Amint kilépett az ajtón felkaptam a gyerekeimet és kiléptem végleg és visszavonhatatlanul a házunk kapuján.
Nagyon féltem, és két hétig csak bolyogtunk az országban. Ma már jó helyen vagyunk. Amióta eljöttünk, nem tud rólunk a férjem, de azt tudom, hogy míg él, addig a nyomunkban lesz.
És mi a tanulság? Talán csak annyi, hogy sosem késő újrakezdeni, és a félelem nagy úr, de a remény nagyobb.
Kapcsolódó cikkek:
Igaz történet arról, aki túl bizalmatlan volt
Igaz történet egy nagy elhasalásról
Igaz történet egy skizofrén férjről
Igaz történet arról, aki hatalmas pácban van
Igaz történet a lányról és anyjáról
