A férjemmel egy csodálatos szerelem volt a miénk. Szenvedélyes, néha féltékeny, de azért szerelem volt. Majd ahogy lenni szokott, mély szeretetté szelídült. Legalább is én azt hittem. Biztos alapokon nyugvó kapcsolatunk szépen lassan egy rémálommá vált.
Amikor kiutazott gyermekeim apja, tele reménnyel indult útnak. Aztán teltek a hetek, hónapok és a távkapcsolatunkat elkezdte kikezdeni az idő vasfoga. Egyre csöndesebb, vagy épp vádaskodóbbak lettek a beszélgetéseink. Ő nagyon szeretette a családját, talán túlságosan is. Féltékeny lett, és ez kezdett lassan elhatalmasodni rajta.
Öt évig élt a családjától távol, és amikor hazaköltözött, egy teljesen más ember lett. Azt a férfit, akibe beleszerettem, akkor sajnos elvesztettem, amikor kiutazott. Bár ugye akkor ezt még nem tudtam.
Tehát öt év különélés után, furcsa szokásai lettek. Folyton követett, néha még a barátnőimmel sem tudtam beszélni, a gyerekeket faggatta, hogy merre jártam, kivel beszéltem. Nem hitt nekem, nem bízott bennem többé. Kezdett az egész betegessé válni nála, és később ki is derült, hogy beteg lett.
Mert sajnos, amikor elhatalmasodott rajta a skizofrénia, akkor kivitt az erdőbe és össze-vissza darabolt egy késsel, kikötözött egy fához, és majdnem hagyott meghalni.
Ekkor már nagy volt a baj. Tudtam, ez az ember nem az én férjem. Segítséget kértem és kaptam is. A gyermekeimmel már boldogan élünk, távol az édesapjuktól. Mert a férjem még ma sem hajlandó a kezelésekre járni. Tisztában van azzal, hogy beteg, mégsem tesz a gyógyulásáért semmit.
Nem haragszom rá, mert tudom, hogy beteg, de soha többé nem szeretném látni. És remélem nem is fogom….
Kapcsolódó cikkek:
Igaz történet arról, aki gyerekért mindenre hajlandó volt
Igaz történet arról, aki túl bizalmatlan volt
Igaz történet az álombéli királyfiról
Igaz történet arról, aki nem hajlandó megöregedni
Igaz történet arról, aki hazudta a szerelmet
