Amikor az orvosom közölte velem, hogy körülbelül egy hónapom van hátra, pánikba estem. Tudhattam volna, hogy engem is megtámadhat a halálos kór, mégis azt hittem én legyőzhetetlen vagyok. Mert van egy lányom, aki még kiskorú és van egy unokám, akit fel kell nevelnem. Hittem a csodában, mert élnem kell. Számítanak rám, és én itt vagyok a szeretteimnek.
Tehát amikor tudatosult bennem, hogy bármelyik nap meghalhatok, végrendeletet írattam, és mindenem pénzzé tettem. Erősnek mutattam magam, pedig sokszor fel akartam adni, de ahogy a lányomra és a kis unokámra néztem, tudtam nekem még dolgom van itt, ezen a világon.
Minden reggel úgy keltem fel, hogy azt mondogattam magamnak, hogy túlélem, leküzdöm a halált. Szembenéztem a sorsommal és mindent megteremtettem a szeretteimnek, amire szükségük lehet, ha én már nem leszek. Így indultam a kórházba a műtét napján, hogy tudtam, ha kell, meghalok. Csak abban bíztam, hogy elég tudást és tapasztalatot adtam át a lányomnak, hogy egyedül is megállja a helyét egy kisbabával a nagyvilágban.
Féltem, nagyon féltem. De arra gondoltam, hogy túl fogom élni és felépülök, egyszerűen nincs más választásom. Megműtöttek, és túléltem. Beleröhögtem a halál arcába, és már nem félek tőle. Elfogadtam a sorsom, hogy bármikor meghalhatok, és ami időt még nekem szán a sors, úgy fogom élni, mintha az utolsó napom lenne. Mert tudom, hogy élni csak úgy lehet, hogy szeretünk és bízunk. Semmi más nem számít. Csak a színtiszta önzetlen szeretet és remény.
Kapcsolódó cikkek:
Mi is az a HPV?
Amit a méhnyakrákról tudni érdemes
A rákszűrés jelentősége
Vizsgálat menete, eredménye
Évenkénti rákszűrés
