Köszönhetem annak a drága jó anyámnak. Akinek annyira viszketett a valaga, hogy nem bírta pöcs nélkül két napnál tovább. Még meg sem száradt apám sírján a föld, odahozott egy nagy paréjt. Ilyen barmot még nem pipáltam.
Már ahogy kinézett, az kész röhej volt, mint egy cirkuszi majom. Három ujján hat darab gyűrű, frankón, csillogón. Haját lezselézte. Azt hitte, ettől kurva jól néz ki, pedig olyan volt mint az kibaszott olajos hal, az az olcsóbbikja. Két pofára zabált, és ha kinyitotta azt a mocsok száját, vonyított, mint a fába szorult féreg. Emberi hang nem jött ki belőle. A bunkókám kezében bunkofón, ahogy kell, kettő is egyszerre, azt hitte a paraszt, ettől menő lesz. De ha egy kiló aranyat aggat magára, és még a fülén is mobil lóg, akkor is messziről ordított volna róla, hogy paraszt.
Nem tett az keresztbe egy árva szalmaszálat sem. Egész nap döglött az ágyon, fikázta anyámat, belepofázott mindenbe. Aztán estefelé hatalmas ótvar mancsát könyékig bedugta a pöttyös csészébe, amibe anyám rejtegette a dohányt, magához vette nagy részét, és eltépett a kocsmába. Mind a ketten tudtuk, hogyan látjuk viszont. Majdnem minden este berúgott. A poklokat éltük át vele, higgye meg, a poklokat.
Ezeken a napokon már két sarokkal arrébb hallani lehetett az óbégatását, amikor hazafelé hozta az ördög, tudtuk, benyakalt megint, elitta a heti kajapénzt a bunkója. Hazajött, kidobta a taccsot, aztán elővette anyámat. Ráncigálta, vagy a haját tépte, volt, hogy a vasalóval vágta hasba. Egyszer a szendvics sütőbe ráncigálta anyám vonagló kezét. Olyat is megcsinált, hogy fogta a melegen gőzölgő vacsorát, amit barom anyám készített oda neki, nehogy éhen dögöljön az a drága, ótvar ura, az meg fogta, azt rágórta az egészet csórikámra.
Velem nem mert kikezdeni, vagyis nem úgy… Na, megmondom én magának, meg én, ő szégyellje magát, az a szemétláda, nem én. Engem is megkúrt a pokolfajzat. Éjszaka beosont a szobámba, és mikor rájöttem, hogy mire készül, minden eszközömmel védekezni próbáltam ellene. Hasamra feküdtem és visítottam, ő meg csak szörcsögött, mint a vaddisznó, folyt a nyála és böfögve belém hatolt, pont mint az állatok.
Ez volt az első próbálkozása, de az utolsó is. Hogy rohadjon meg a sírjában is kétszer!
Talán ha időben lelép, ha előbb feldobja a talpát, ha belefullad saját dzsuvájába, akkor másképp alakultak volna a dolgot. De ezt ott ette a lépfene éveken keresztül, elette a kis pénzünket, az életünket, az idegeinket és még ő szájaskodott.
Ezt már nem tudtam elviselni. Amikor másnap este is kibelezte a pöttyöst, és hulla részegen hazatántorgott, véget ért minden. Arra sem hagytam neki időt, hogy anyámmal való magánszámába belekezdjen. Amikor felemelte a kezét, nekirontottam, haraptam, karmoltam, ahol értem, aztán belévágtam a disznó ölőt. Nem majrézott többet a bunkókám.
Anyám akkor csendesen sírdogált, éppen mintha csak hagyma ment volna a szemébe, és azt hajtogatta: ezt nem kellett volna, édes lányom, ezt nem szabadott volna, megbüntet a jóisten érte. Én nem fostam, éppen ellenkezőleg, totál megnyugodtam. Amikor elmúlt a remegésem, mer’ azér’ remegett minden porcikám, higgye meg, felhívtam a rendőrséget. Pedig még tizennyolc sem voltam.
De olyan jól tudtam, mit kell tenni, kinyuvasztani, azt utána hívni a yardot. Sittre vágtak, nyolc évre, de kettőt elengedtek.
Esküszöm magának, kisnagyság, nem is olyan rossz hely a sitt. Van pia, kaja, fedél a fejem fölött, szabadidőm dögivel, szóval tiszta szanatórium. Csak a szabadság hiányzik az embernek, de az piszkosul.
Nekem malacom volt. Még fiatal voltam, amikor szabadultam. Munkám is akadt. De legnagyobb mázlim a párommal volt, akit a szomszéd mutatott be nekem. Az ő pereputtyához tartozott szegről-végről, tudja a nyavalya, hogyan. Az én uram, mert hogy két éve már hites társam, szóval az én uram egy pengeművész, kisujja piszka többet ér, mint annak a köcsögnek ért az egész francos mindensége.
Én nem gondoltam, drága, hogy így is lehet élni. Mi úgy vagyunk, mint az a hogyishívják, na, tudja, akik egész életükben együtt vannak, és még halálukban is összeölelkeznek, amikor sírjukon nőtt fájuk egymásba hajol.
Ez az ember mindent megtesz nekem. Rendes ember, a jóistenke áldja meg. Én még piásan nem láttam. Rám az egyszer nem kiabált. Inkább én szólok rája, mikor sárosan bejön az udvarról. De ő csak bazsalyog, én meg ellágyulok a látványára.
Hát, nem volt igaza anyámnak. Nem büntetett meg az isten, mégiscsak igazságos fazon. Úgy érzem, inkább megjutalmazott, azér’, mer’elkotortam a föld színéről egy szemétládát, egy ártó lényt, s a jutalom ezért a tettért az én drága jó, édes uram.
Nem tudom, meddig leszünk így, ilyen szép békében az én urammal, de mindent megteszek, hogy soha többet ne történjék hangos szó, patália vagy cirkusz énvelem.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
A pasid nem, csak a génjei hibásak?
A tíz leggyakoribb válóok
Válás vagy váltás?
A szakítás leggyakoribb okai
Igaz történet arról, hogyan omlott össze a mesterien felépített légváram
