Bulizni voltunk a lányokkal. Azt nem mondom, hogy rögtön első látásra megtetszett, de hogy első hallásra, az biztos.
Én a magas, barna fiúkért epekedtem magamban, de mint utólag kiderült, ők csak képzeletbeli vágyaim forró tárgyai voltak. Karesz alacsony volt és szőke. Na, puff neki.
Emlékszem, csak azért mentem el vele táncolni, mert húzni akartam vele egy másik fiút, aki elég csúnyán kibabrált velem korábban. Azt gondoltam balga módon, hogy féltékennyé tehetem, ha más fiúval lát. Buta voltam, és szőke.
Ma mélyvörös a hajam, annyira igyekszek mindent kitörölni abból, ami akkor voltam. Megvetem akkori önmagam, nem szívesen emlékszem rá. Tizenegynéhány év távlatából már megadatik a rálátás korántsem felemelő bölcsessége. És az évek során megizmosodott és megtépázott erkölcsi érzék. Emlékszem, egyszer olvastam, hogy egy filozófus szerint két dolog érdemel csodálatot: felettünk a csillagos ég, és bennünk az erkölcsi érzék. Hát nem tudom, én nem csodálatot érzek, csak szorító, keserű fájdalmat.
Na, szóval, ott tartottam, hogy Karesszal lötyögtem, kedvetlenül, és kényszeredetten. Az egyetlen érzés, ami akkor elhatalmasodott bennem, a gyűlölet volt, az is a miatt a másik, cserbenhagyós fiú miatt. Szegény Karesz akkor, abban a helyzetben a nullánál kevesebb volt. Mintha ott sem lett volna.
Hanem, amikor egy csendesebb sarokban leültünk, és el kezdett beszélni, megváltozott valami bennem. Azt vettem észre magamon, és meglepődve konstatáltam is magamban, hogy jé, figyelek erre a fiúra. Aztán valósággal ittam a szavait. A következő fokozat az volt, hogy elmerültem benne, mint egy édes álom-tenger legmélyebb hullámában.
Beleszerettem. Akkor nem tudtam, mi vonzott benne, most már nincs róla semmi kétségem: a férfiassága vonzott, már lelki értelemben. Mert mondom, külsőre nem volt valami nagy „vaszizdasz”, de egyszerre és váratlanul kiderült róla, hogy férfi a talpán. Bátor, és határozott. Hős, de nem hősködő. Erős, de gyengéd is, ha kell.
Sportrepülőzött akkoriban. Én marhára élveztem a helyzetet. Úgy lobogtattam a barátnőim előtt Kareszt, mint más a győzelmi zászlót. Ő volt az én cirkuszi bohócom, akit kedvemre és nagy gyönyörűségemre felléptettem hiúságom felcicomázott porondján.
Tetszett, hogy ügyességével, talpraesettségével kérkedhetek. Véletlenül sem hagytam ki olyan helyzeteket, amiben erősségére utalhattam. Külső jegyei, a férfiasságával összefüggő mérhető paraméterek jelentették nekem a legek netovábbját. Istenien táncolt, élveztem, ahogy a parkett urai voltunk, mi ketten.
Pedig belsőkkel is szép számmal rendelkezett. Mint mondtam, kedves volt, figyelmes, humoros is. Mondhatnám, hogy tökéletesen. Ezt a tökélyt is azonban csak most látom igazán, most tizenöt évvel később, amikor már magam mögött hagytam jó néhány sokkal silányabb változatát. Olyan férfiakat, akik a nyomában se jöhettek, akkor sem, ha kétszer akkorák voltak, mint ő. Ez a felismerés úgy emelkedik ki előttem, mint a ködből előtűnő jéghegy, ami azonban egy késői felismerés, és csak a Titanic-tipusú katasztrófára alkalmas.
Szóval szép volt minden, túl szép is, olyan, ami nem evilági, ami szinte gyanús, olyan tökéletes. És akkor történt a baleset.
Egyik edzése alkalmával lezuhant a géppel. Megúszta, életben maradt, de az egyik lábát amputálni kellett.
Én akkor teljesen megzavarodtam. Amikor meghallottam a hírt, nem akartam elhinni. Tényleg olyan volt, mintha nem is velem történt volna meg, mintha csak hallottam volna a rádióban vagy olvastam volna a neten.
Akkor vált világossá, hogy nagyon is velem történt meg mindez, amikor elmenekültem. Az első nap, amikor megkaptam a hírt, bezárkóztam a szobába. A második nap fogtam magam, és elutaztam egy barátnőmhöz, aki az ország másik felében lakott. De ez sem volt elég. Még messzebbre vágytam. Kerestem egy utazási irodát, és befizettem egy olyan útra, ami másnap indult és a világ másik csücskébe vitt.
Csak el innen, el a gondolataimtól, a lehető legmesszebb Karesztól.
Nem tudtam vállalni őt. Arra gondoltam, hogy így most már megszűnt minden varázsa. Nem dicsekedhetek testi fölényével, nem lehetünk a parkett ördögei, nem dagadhat a mellem sportbeli teljesítményeitől. Nem tudok vele villogni, de még csak sétálni sem. Így már semmire sem jó, semmire, ami nekem fontos volt.
Hittem ezt akkor. És még csak nem is szégyenkeztem miatta. Az bántott egy kicsit, hogy még meg sem látogattam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy így, csonkán szembesüljek vele, az én egykori mindenemmel, az ég császárával.
Ő keresett engem egy darabig, hívogatott, írt email. A telefonhívásokat kezdetben kinyomogattam, aztán új készüléket vásároltam. Az email-eket, mint egy ócska spam-et, kitöröltem. Hamarosan el is költöztem abból a városból. Új helyen kerestem munkát. Meg fiúkat.
Több év kellett, amíg letisztult bennem minden. Sem azt a szerelmet nem kaptam meg újból, sem azt a fiút, aki Kareszhez legalább hasonlatos lett volna. Pár év után döbbentem rá arra, hogy mit tettem. Azóta marcangol a lelkiismeret furdalás és a hiányérzet. Sokszor úgy érzem, hogy már egy darabot ki is mart a szívemből. S ez a lyukas szív hivatott arra, hogy szégyenkezéseimet csitítgassa. Meg hogy vágyódásaim égő sebét borogassa.
El lehet képzelni, hogy mekkora sikerrel teszi.
-Intera-
Kapcsolódó cikkek:
Igaz történet aki írtózott a terhesektől
Igaz történet arról, hogyan lettem egy néger fiú szeretője
Igaz történet az álombéli királyfiról
Igaz történet arról, aki hazudta a szerelmet
Igaz történet arról, ami már elkésett
