A középen álltam a sorban, de mindenben is. Mindig nagyon középszerűnek gondoltam magam. Semmiben sem tűntem ki, semmihez sem volt tehetségem. Mindegyik tesóm jeleskedett valamiben, az egyik rajzolni tudott szépen, a másik szavalóversenyeket nyert, öcsém meg gyönyörűen hegedült.
Én viszont úgy éreztem, egy nagy nulla vagyok, semmihez sem értek. Ez a gondolat szépen rá is telepedett az életemre, és egy idő után már nem tudtam eldönteni, hogy a gondolat volt előbb, vagy a tény, de az biztos, hogy tehetetlen lettem. Az önértékelésem úgy lecsúszott a béka feneke alá, hogy nem volt ember, aki onnan kihúzta volna.
Vagy mégis?
Mert hogy magam is csodaként éltem meg, mikor ráakadtam egy fiúra, aki a boldogságot jelentette számomra. Nem értettem, hogy ő mit eszik rajtam, de nem is firtattam sem magamban, sem hangosan, nem akartam tudni.
Szerettem, mert egy kicsit magam is jobban sikerült szeretnem, amikor vele voltam. Képes voltam szépnek, és még használhatónak is érezni magam mellette. Mindent megtett nekem, amit csak akartam. Olyan volt számomra, mint a dzsinn Aladdin csodalámpájából, mindent teljesített kérésemre, elég volt csak szemeimmel megsimogatnom őt.
Igaz, volt is mit teljesítenie. Egy kicsit önállótlan voltam. Vagy csak „hercegkisasszonyoskodtam”, ahogy nővérem emlegette szemrehányóan. Ezt sem tudom.
Kétségtelen, hogy ő mosott rám, még a bugyijaimat is ő mosta. Esténként kirakta, hogy mit vegyek fel másnap. Elvitt vacsorázni, de főzött is, ha kell. A tánc után bedagadt lábamról ő húzta le a cipőt, aztán gondosan belemasszírozott egy körömhegyni lórúgást. Ő rakta be fülembe a fülbevalót, mert én irtóztam tőle.
De sajnos, mástól is.
Nem tudom, honnan indult ez az érzés. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy mérges voltam anyámra, amikor utánam is teherbe esett. Hát nem elég neki három gyerek? Így sincs rám egy percnyi ideje sem! Eddig sem törődött velem, mi lesz akkor ezután? Minek még egy testvér? (Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy két másik is jönni fog utánam.)
Talán ott kezdődött. Azoknál a mél
tatlankodásoknál. A dühnél, amit akkor anyám iránt éreztem. És az undornál, amint elképzeltem, hogy apámmal kavar.
Mindenesetre egyszer csak azt vettem észre, hogy undorodok a terhes nőktől. Nagyon furcsa érzés volt, először nem is akartam elhinni. Azt hittem, csak valami múló rosszullét, vagy rosszkedv, amit akkor történetesen rájuk vetítettem ki. De idővel be kellett látnom a kellemetlen és gyötrő igazságot: minden kétséget kizáróan és teljes szívemből irtózom a terhes nőktől.
Akik tolják maguk előtt hatalmas pocakjukat, helyet követelnek maguknak a buszon, és mindenki előzékenységére számot tartanak. Utáltam, hogy nagyok, hogy kövérek, hogy minden duzzadt rajtuk, a hasuk és az arcuk, a táskák szemük alatt, a hivalkodó melleik.
Ha megpillantottam őket az utcán, elfordítottam a fejem, de még az utca másik oldalára is képes voltam átmenekülni. Nem bírtam rájuk nézni, mert valami mélyről jövő, ijesztő, kétségbeesett utálat vett erőt rajtam, amit nem tudtam kordában tartani, ami kicsúszott elmém irányítása alól. Elhatalmasodott rajtam, a nélkül, hogy én akartam volna. Uralkodott felettem, mint valami gusztustalan szörny.
Senkinek sem szóltam erről a fóbiámról. Sejtettem, hogy nem normális, ezért rejtegettem, mint a gyilkos a véres konyhakést.
Naná, hogy ennek a fiúnak sem szóltam semmit. Háborítatlanul boldog voltam vele, dehogy rontom el az idillt egy ilyen vadbaromsággal.
Ő rontotta el. Egy idő után elkezdett a gyerekvállalásról beszélni, hogy milyen jó lenne nekünk egy kisbaba, milyen édes lenne, és milyen tökéletessé tenné a boldogságunk. Én csak lapítottam, mint vadlesen a nyúl. Mellébeszéltem állandóan, és nem mertem még csak gondolni sem arra a szörnyűségre, hogy én valaha terhes legyek.
Azonban ez a stratégia csak ideig-óráig volt jó. Időhúzásnak bizonyult. Semmi sem tudta megállítani a dolgok tragikus kimenetelét. Ahogy az lenni szokott, a viták sűrűsödni kezdtek közöttünk. Egyik generálta a másikat, és végül úgy felgyűltek, mint mosogatóban a kétheti mosatlan. Lehangoló látvány volt. És mindent szétbombázó érzés.
Az ő türelmetlensége, sürgetése és az én halogatásom, tétovázásom megölt mindent közöttünk, amit valaha kötődésnek vagy szerelemnek neveztünk. Menthetetlen volt a kapcsolatunk.
Ő költözött el. És aztán ő házasodott meg. Azóta van egy két éves kislánya.
Nekem egyelőre senkim sincs. Mostanában kezd feltünedezni körülöttem egy pasi. Nem nagy szám, de mégis, talán magány ellen befogom. Csak az a baj, hogy félek. Már most, pedig még semmi sincs közöttünk.
Ott macerál folyton a kérdés: mi lesz, ha ez a fiú is AZT akarja? Ettől annyira félek.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
A terhesség létrejötte
Késői terhesség - gyerekvállalás 35 fölött?
Igaz történet az álombéli királyfiról
Igaz történet arról, aki hazudta a szerelmet
Igaz történet arról, hogy a handicapből is lehet happy end
