A mondás szerint a nő két dologért képes megmozgatni hegyeket: azért, hogy legyen gyereke, és azért hogy ne legyen gyereke. Nahát, én az előzőekhez tartozom.
Amióta az eszemet tudom, gyereket akarok. Tudom, ez elég képtelenül hangzik, de mégis ez az igazság. Családi legendák keringenek arról, hogy milyen anyáskodó voltam már gyerekként is. A szomszédban levő Julcsit, aki mellesleg egy évvel volt idősebb és két fejjel magasabb nálam, úgy pátyolgattam, mint valami kölyökkutyát. Gondoskodtam róla, ahogy csak négyéves elmém legteljesebb gondoskodásával lehet. Így történhetett az, hogy túlbuzgóságommal, és határtalan szeretet-tukmálásommal úgy teletömtem Julcsikát a nagyi mézes krémesével, hogy aztán két napig az ágyat nyomta szegény.
A bölcsiben csakis pólyás babákkal voltam hajlandó játszani, az oviban meg csak azokkal, akiknek megfésülhettem a haját. A suliban pedig ösztönösen csapódtam az olyan lányokhoz, akiknek valamilyen gondjuk volt a családdal, hogy kiélhessem általuk és rajtuk keresztül korán virágjába borult anyai ösztönöm.
Nem állítom, hogy ez jó tulajdonság. Sőt, azt kell mondanom, jó néhány év tapasztalattal a hátam mögött, hogy nagyon is rossz. Legalábbis én úgy gondolom, hogy ez a nagy gondoskodás-mánia okozta életem összes problémáját.
A munkahelyeimen rendre ez volt a helyzet: eleinte én voltam mindenkinek a kedvence, „milyen odaadó, figyelmes lány”, mondogatták meghatottan, aztán én lettem a mumus, aki „mindenbe beleüti az orrát” és akinek „elviselhetetlen a dörgölőzése.”
S tulajdonképpen nem volt ez másképp a párkapcsolataimban sem. A számok bűvös törvénye alapján pontosan annyiszor váltottam párt, ahányszor munkahelyet. Eddig négy helyen dolgoztam, és négy pasit fogyasztottam el. Ez elég szép arány, ahhoz képest, hogy még csak huszonnyolc éves vagyok.
Az első két fiú a „felejthető” kategóriába sorolandó. Tamás diákszerelem volt, de nem a „fellángolósból”, hanem a „kipróbálósból”. Magyarán azért szedtem fel, mert kilógtam a statisztikai átlagból. Tizennyolc éves voltam, és még nem volt barátom. Amikor elment, azt mondta, elege lett az anyáskodásomból.
Gabó az első munkahelyem első szerelme volt, ő volt tehát fő-fő első, a mindenben első. Ő vette el a szüzességem. Valószínűleg csak erre a nemes, és meghatározó feladatra korlátozódott a szerepe, mert, ahogy teljesítette a küldetését, el is tűnt balfenéken. Amikor elment, nem szólt egy büdös szót sem.
És akkor jött Márk. Azt hittem kiválasztott vagyok, egy senki mással meg nem ismétlődhető csoda egyedüli részese, a mázlista, az élet császára. Enyém volt a világ, mert enyém volt Márk. Sokszor éreztem lelkiismeret furdalást, és némi szorongást, amikor arra gondoltam, hogy Márk egy klasszissal jobb férfi, mint amilyen nő vagyok én, és hogy ilyenformán én nem is érdemlem meg őt. Valami elfuserált égi kártyaosztás szerencsés résztvevője vagyok, akinek tévedésből került a kezébe a joli joker. Nagyon szerettem azt a fiút, talán soha senkit úgy, mint őt.
Ezek után talán érthetetlen, hogy mégis ott hagytam. Nem ő, a jolly joker engem, az egy osztállyal alacsonyabb lányt, hanem én őt.
Ennek egyetlen, és nyomós oka az volt, hogy nem akart gyereket. Egyáltalán nem, sem most, sem később. Én viszont akartam, nagyon, már gyerekkoromtól fogva, de most azonnal, és úgy éreztem, ha nem teljesíti ezt a vágyam, akkor nem is érdemes folytatni a dolgot. Még akkor sem, ha ő a tökély, kapcsolatunk meg a mennyország.
Úgy voltam, mint Vergilius: ha nem sikerül a mennyországban üdvözülni, akkor a pokol kapuit döngetem meg. Ez persze csak egy mondás, de hamarosan a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen, ha megvalósul.
Amióta otthagytam Márkot, minden a feje tetejére fordult. Mintha egy talizmánt hagytam volna el, vele az összes szerencsémet, és őrző angyalomat. Azóta semmi sem sikerül. Földi poklokat élek át, fizikálisan és lelkileg is.
Röviddel a szakításunk után találkoztam valakivel, aki tulajdonképpen megfelelt az igényeimnek, mint férfi, de ha nem felelt volna meg, akkor is hozzá szegődöm, mert már az első randinkon kiderült róla, hogy nagyon gyerekpárti. Valahogy szóba került, hogy ő mennyire és milyen régen szeretne egy kis lurkót. Ez elég volt ahhoz, hogy döntsek, és lépjek.
Nem is lépésnek nevezném, ami ezek után történt, inkább gyorsgaloppnak. Viharos gyorsasággal követték egymást az események. Férjhez mentem hozzá, már kéthónapos terhesen. Aztán öthónaposan elvetéltem.
A vetélés után egy héttel megerőszakolt. Legalábbis én így éltem meg. Egy porcikám sem kívánta a szexet, kértem, könyörögtem neki, ne csináljuk, nem is vagyok még jól, meg lelkileg sem készültem fel rá, nem lehetett vele beszélni. Olyan volt, mint egy felbőszült állat, nem lehetett megálljt parancsolni neki. Olyan dühödten böködött nemi szervével, mintha fel akart volna nyársalni.
Szörnyű volt. És az is, ami ezután következett. Mintha ezzel a vad szexszel nemcsak a nemi szervemet, hanem az egész életünket is megsebezte volna. Nemcsak onnan alulról csordogált a vér az aktus után, hanem a szívemből is hónapokig. A kapcsolatunk is szivárgó erecskék hálózták be, amelyből elfolyt az életerő és az életnedv, egészen addig, míg teljesen el nem vérzett.
Utálatos volt velem, türelmetlen, durva. Folyamatosan éreztette, mintha én lennék az oka annak, hogy elment a baba, én vagyok a selejt, a leggyengébb láncszem, akit most már nincs is miért becsülnie, vagy szeretnie.
Ezek után sohasem szeretkeztünk, de mindig meghágott. Hetente hétszer. Úgy teljesített, mint aki az életéért küzd, megszállottan és kényszeresen. Én meg úgy éreztem magam, mint a vágóhídra vitt állat.
Most terhes vagyok. Huszonnyolc évesen vagyok négy hónapos terhes. S tegnap eszembe szökött egy kérdés, amin annyira meglepődtem, hogy szinte rosszul lettem tőle. Az fogalmazódott meg bennem, hogy nem tudom, akarom-e ezt a gyereket, vagy sem.
Kapcsolódó cikkek:
A szerelem betegei - elméletek a párválasztásról
Párválasztás - a régi lemez
A férfiaknak szórakozás a párválasztás
A terhesség létrejötte
Gyermekvállalási dilemmák
