De komolyan még soha senki nem jött oda hozzám, aki azt mondta volna, hogy figyelj csak, tetszel nekem, és hogy jó lenne találkozni veled.
Azért nem szeretek erről beszélni, mert már unom saját magam, annyiszor végig nyargaltam ezeken a dolgokon, hogy fáraszt. Igazán nem világra szóló a problémám, sokszor szégyellem is magam érte, főleg akkor, amikor látom, hogy az életben, a világban mennyi probléma van, én meg ezen vekengek.
Talán nem is jó ez a szó állapotomra, mert azért ennél többről van szó. Nem vekengés, mély fájdalom. Két éve szedek antidepresszáns gyógyszereket, úgy, hogy azt sem tudom, mi bajom. Csak azt érzem, hogy nagyon, szívszorítóan egyedül vagyok, és néha éppen úgy vergődök, mint a partra vetett hal.
Huszonnyolc éves vagyok és szűz. Soha senki sem simogatta még meg a testem, nem látott meztelenül, nem feküdt mellettem. Ennek vagyok a betege.
Persze, erre sokan azt gondolhatják, hogy micsoda bányarém lehet az, aki egy vacak hapsit sem tudott összekaparni magának ennyi idő alatt.
A helyzet azonban az, hogy nem vagyok csúnya. Nagyon sokszor eszembe jut az a könyv, amit kamasz koromban olvastam és Sophia Loren életéről szólt. Talán egy fejezetnek is éppen ez volt a címe: A rút kiskacsa. S arról szólt, hogy ez a nő, ez a díva, aki még most is, hetven évesen is gyönyörű, milyen csúnya kislány volt gyermekkorában, olyan, akit folyamatosan zrikáltak az osztálytársai.
Nos, velem pontosan ez a helyzet. Tényleg csúnyácska voltam, vékony, esetlen, hosszú, langaléta tagjaim idétlenül himbálóztak mellettem, szemem beesett volt, fogam ákom-bákom. Engem is csúfoltak, de én is kiteljesedtem. Fokozatosan, évről évre olyan átalakuláson mentem keresztül, hogy mire tizenhét lettem, magam is meglepődtem. Valahogy minden a helyére került, és nagyon a helyére.
És tényleg hasonlítok a nagy színésznőre is. Hatalmas zöld szemeim vannak, sűrű, hullámos hajam. Az alakommal sincs semmi problémám. A drága nagymamám, aki persze iszonyatosan elfogult volt, szerette mondogatni :”festeni sem lehetne szebbet.”
Tudom, ez hihetetlenül hangzik, de én mégis úgy érzem, hogy a külsőm tett ilyen rettenetesen magányossá. Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, de az eredményt tekintve édes mindegy, hogy képzelet vagy a valóság okozta: eltűntek mellőlem a barátnők. Mintha cikis lett volna velem megjelenni. Vagy zavaróan szép voltam mellettük, vagy féltették tőlem aktuális barátaikat, vagy nem tudom.
Ettől aztán nagyon bezárkózó lettem. Elbizonytalanodtam. Nem tudtam, mi a baj velem. Lehet, hogy nyerssé is váltam egy kicsit, vagy tüskéssé. Sokszor mondtam olyat, amitől megsértődött valaki, de amin én csak csodálkoztam, mert nem volt bennem semmi rossz szándék, nem akartam senkit bántani, és én nem is éreztem, hogy rosszat teszek vagy mondok. De valami mégiscsak lehetett a viselkedésemben, ami elriasztotta az embereket.
Sokat bánkódtam a barátnők elpárolgásán, de azzal a titkos reménnyel vigasztaltam magam, hogy majd kárpótlást találok egy szerelemben. Azóta is hurcolom magammal a szerelem vágyát, mint egy színes varázspalástot, amit annyira, de annyira szeretnék valakire ráteríteni.
De senki sem jött, SENKI. Huszonöt éves voltam, amikor odáig jutottam a bánatban, és az önmarcangolásban, hogy azt hittem, nem bírom tovább, feladom, így nem lehet élni. Csakis szüleim miatt nem tettem semmit, akiket szeretek, és akiktől én is nagy szeretet kapok. Nem hozhatom őket ilyen helyzetbe, nem rendelkezhetem az életemmel, nem lehetek ilyen önző. Az én életem az övék is.
Évekig elemeztem magam, és nem tudok rájönni, mi fáj ennyire, nem tudom, miért ragaszkodok ilyen makacsul és egyre görcsösebben ahhoz, hogy szeressenek. Pedig megvan mindenem. Egészséges vagyok, jól nézek ki, jó munkám van, és egy csodás család vesz körül. Miért nem elég ez nekem?
Csak a kapcsolat hiányzik, de az olyan mértékben, hogy már az őrületig megvisel. Egyetlen egy romantikus filmet nem tudok megnézni, mert már a csókjelenetnél rosszul vagyok, elfog a félelem, és úgy szorítja a torkom, hogy majd megfulladok. Ilyenkor óvón körülölelem a nyakam a karommal, mert akkor mindig enyhül a szorítás, és keresek gyorsan egy helyet, ahol ihatok pár kortyot. Úgy érzem, ha ezt a szertartást nem teszem meg, meghalok. Eddig mindig át tudtam ölelni a nyakam és mindig tudtam pár korty vizet inni.
De azzal tisztában voltam, hogy ez így nem mehet tovább. Így kerültem el a pszichiátriára, és így kezdtem el szedni a gyógyszereket. Nem érzek sok változást. Sőt, mintha rosszabb lenne. Mintha még bizonytalanabb lennék, mint annak előtte.
Lehet, hogy üldözési mániám is van. Mindig úgy érzem, hogy néznek az utcán, megfigyelnek, végigmérnek. Az igaz, hogy sokan tesznek tréfás vagy incselkedő megjegyzést rám, bekiabálnak az építkezéseknél, vagy az utcán fordulnak utánam brancsba verődő fiúk. De komolyan még soha senki nem jött oda hozzám, aki azt mondta volna, hogy figyelj csak, tetszel nekem, és hogy jó lenne találkozni veled.
De miért, istenem, miért? Mit tegyek, hogy vége legyen a poklomnak? Mit csináltam rosszul? Mit nem adnék, ha valaki megmondaná nekem, hogy mit vétettem ebben az életemben vagy egy másikban! Mit nem adnék, ha megszabadulnék attól a fojtogató vágyamtól, hogy találjon rám végre valaki!
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
A szinglik boldogabbak?
A magányosság a fejünkből indul
Mind elmagányosodunk?
A nők fogékonyabbak a magányosságra?
Éld túl a magányos napokat! - Tippek távkapcsolatban élőknek
