Ha nem lennék ilyen öreg, nem mondanám el ezt a történetet. De ma már úgy gondolom, a világon senkinek sem ártok vele, és különben is úgy érzem, nincs értelme megtartanom magamnak. Nem is értem, miért őrizgettem eddig, mint valami hatalmas titkot.
Talán csak praktikusságból. Így nem kellett szembenéznem magammal. S arra sem kényszerültem, hogy rosszul érezzem magam emiatt.
Annak idején, idestova negyven éve, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy elég szép lány voltam. Szőke, hullámos haj, hatalmas mélykék szemek, fekete, sűrű szempilla. Az alakom sem volt rossz. Volt mindenem, ami kellett, nem emlékszem, hogy a külsőm miatt valaha is elégedetlenkedtem volna.
Legyeskedtek is körülöttem rendesen, de nekem senki sem kellett. Az akkori barátnőm mindig azzal piszkált: „túl válogatós vagy”. Anyám meg, amikor azt hitte, nem hallom, Lili nénémnek kis szobában, többször is mondogatta: ”Nem tudom, de olyan kis koravén az én Ibikém.”
Azt azóta sem döntöttem el, hogy válogatós vagy koravén voltam-e, talán mindkettő, de tény, hogy a korombeli fiúk hidegen hagytak. Észre sem vettem őket. Na, nem mintha az idősebbek érdekeltek volna. Egészen más kötötte le a figyelmemet, a könyvek, a költészet, és úgy általában a művészetek. Vagy a szobám sarkában vagy a könyvtárban kucorogtam akkoriban egy könyvvel a kezemben. Ezért is aggódott annyira anyám miattam.
Harmadik elején kezdődött a dolog. Már hallomásból tudtam, hogy új angol tanárt kapunk, de ez nem izgatta fel különösebben a fantáziámat. Annál inkább a látványa.
Persze, azt nem tudnám eldönteni, hogy amit most mondok, azt az akkori szemem látta így, vagy a mostani. Amikor évek távlatából visszapillantok életem egy-egy eseményére, akkor olyan mértékben keveredik benne az emlékezet és a képzelet, az álom és valóság, hogy teljes képtelenség szétválasztani őket.
Amikor megláttam a tribünön, elfogott valami különös érzés. Úgy éreztem, ismerem és hogy ismert a helyzet is. Mintha már megtörtént volna velem ugyanez a szituáció. Pont abban a halványlila ruhában, pont abban a szemhunyorgató napsütésben, pont abból az oldalszögből. Találkozott a pillantásunk. Minden stimmelt. Mindenre emlékeztem.
Ez volt életünk első közös napja, ott az ódon iskola poros udvarán. Ott kezdődött a mi közös létünk, immár századszor vagy ezredszer újra, „az idők árján” keresztül. Próbáltam elhessegetni a megérzéseimet. A rációra apelláltam: ugyan, hisz ő tanár és meg diák vagyok! Na ne már! Mi a fészkes fenét akarok én? Miért izgat engem ez az ember? Normális vagyok én egyáltalán?
A vicc az egészben az, hogy tulajdonképpen semmi sem történt, legalábbis az elején, mégis körüllengett minket valami furcsa, nyomasztó köd, amiben izgalom, várakozás, hitetlenség, és még legalább két tucat érzés gomolygott. A legkisebb történés is fojtogatóan izgalmassá és erotikussá vált. Volt, hogy hozzám sem ért, csak elment mellettem, tétován megállva egy pillanatra a padomnál. De ez elég volt, hogy villamos feszültség szikrázzon közöttünk. Hát még, amikor megérintett: ha elkérte a tollam, ha belelapozott a füzetembe, ha kiosztotta a dogát. Előfordult, hogy rám nézett és ott felejtkezett. Nekem perceknek tűnt az a bizsergető némaság, olyan volt, mintha egy filmszalag elakadt volna egy jelenetnél. A valóságban persze csak másodpercek múlhattak el akkor.
S ez így ment legalább fél évig. Amikor is végre beszéltünk egymással. Valami könyv volt az ürügy. Én kitaláltam, hogy szükségem van egy könyvre, ő meg kitalálta, hogy egy parkban adja oda. Végigjátszottuk ezt az édes cirkuszt, mindkettőnk nagy örömére.
Mindketten tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy a könyv életünk legkedvesebb és legostobább hazugsága, egy ürügy csupán, de úgy tettünk, mintha csakis ezt akarnánk, ezt a könyvet, ő adni én meg kapni.
Amit aztán adtunk egymásnak és kaptunk egymástól, annak nem sok köze volt a könyvhöz. Az első alkalommal, ott a parkban azt beszéltük meg, hogy mikor adom vissza, na és hogy hol. Alig vártam, hogy visszavihessem szerelmünk mondvacsinált zálogát, igen, oda, az ő kis otthonába.
Albérletben lakott akkoriban, ugyanis bejáró volt. Az igazi lakása húsz kilométerrel odébb, egy parányi faluban leledzett, egy kicsi kerttel és egy kicsi feleséggel.
Hát, igen, csak hogy klasszikus legyen a modell, volt neki felesége.
Ez a tény azonban nem igazán zavart minket, sőt, mintha a rejtegetés, titkolózás izgalma jót tett volna szerelmünknek. Senki sem tudhatta meg, mi van közöttünk. Az rosszabb lett volna a halálnál.
Persze, a csajok a suliban tettek megjegyzéseket a kis tanárról, meg a legeltető szemekről, de szerintem azt a legvadabb álmaiban sem gondolták, hogy kettőnk kapcsolata jóval több, mint puszta kölcsönös szimpátia.
Szerintem mi imádtuk ezt az egész extrém színjátékot, a lopott érintéseket, a titkokat, a bujkálást, mindez nem hogy eltávolított volna minket egymástól, hanem összeforrasztott, olyan volt, mint a legjobb kötőanyag: betonszilárdságúvá gyúrta kapcsolatunkat. De a betonon is keletkezhet repedés. A mi repedésünk a gyerek lett. Felesége teherbe esett.
Tulajdonképpen jókor. Ha előbb történt volna, nem bontakozhatott volna ki románcunk, később meg értelmét vesztette volna. Akkor már túl voltam az érettségin, ott álltam a nagy kérdés előtt, hogyan tovább és hova tovább. A józan ész azt diktálta, menjek fel Pestre, a bódult szív meg azt, hogy maradjak. Legalább eldőlt a dilemmám. Ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentette felesége terhességét, megváltozott minden. A varázsok elhalványultak, a veszekedések meg felerősödtek. Egyre gyakrabban és egyre hevesebben kaptunk össze dolgokon, és amikor már azt tapasztaltam, hogy az egymásra szánt órából negyven percet marakodással töltünk, akkor azt gondoltam, na jó, itt a vége.
Ez nem kell nekem. Menjen az igazi családjához. Ott lesz neki a kis gyerek, akkor úgyis megváltoznak majd az erőviszonyok, úgysem lesz már semmi olyan, mint annak előtte. Én mentem Pestre, ő meg ment a kis falujába.
Én férjhez mentem, neki lett két fia. Én elváltam, neki megmaradt a házassága.
Húsz év múlva találkoztunk újból, egy konferencián. Nem számítottunk egymásra, ezért ajándéknak vettük azt a napot. Azt hittük, minden folytatható ugyanott, ahol annak idején abbahagytuk. Azt hittük, felvehetjük újra a történetünk fonalát, hisz nem történt semmi, csak az a fránya húsz év suhant el felettünk, de mi még mindig azok vagyunk, akik voltunk, és szerelmünk is éppen úgy hevül, mint akkor.
Én egyedül voltam, neki romokban hevert a házassága. Próbáljuk meg újból! Mi sem volt természetesebb vágyunk.
Megint bujkálás, titkolózás, lopott érintések. De valami nagyon hiányzott: a vágy, a szikra, az érzékiség, a kíváncsi izgalom. Valami végzetesen elmúlt belőlünk. Nem akartuk elhinni, küzdöttünk ellene. Először úgy, hogy nem vettünk róla tudomást, aztán úgy, hogy beszéltünk róla. Nem segített már semmi. Második felvonásunk menthetetlenül csúf kudarcba fulladt.
Most már úgy vagyok vele, jobb lett volna, ha nem találkozunk újból. Mert akkor megmaradt volna ennek a hajdani diákszerelemnek az édessége, kelleme és bája. Így azonban hiányérzet van, meg szomorúság. Annak a tudata, hogy szembe kell nézni a múlttal, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, hogy a valóság és az emlékezet könnyen és fájdalmasan összekeverhető. Hogy minden múlandó, az összes kedves emlékünk, szép reményeink, és mi magunk is.
De van még egy tudat, ami nagyon különös. Folyamatosan azt érzem, nem, inkább tudom, hogy mégis így kerek, így egész, ez vagyunk mi: a találkozásunk, az elválásunk, az újrakezdésünk és a kudarcunk. Így játszottuk el ezt a darabot ezer évvel ezelőtt is, és így fogjuk eljátszani százezer év múlva megint.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
A szerelem betegei - elméletek a párválasztásról
Szerelem vagy kaland?
Csók, a szerelem záloga
Mennyire fontos a szerelem első látásra?
A szerelem tényleg vak?
