Úgy indult, mint a mesében. Zsolti volt a legkisebb „királyfi”. Boldog családban éltek, a kívülállónak úgy tűnt, hogy teljes a harmónia. Én is imádtam náluk lenni, mert olyan kellemes volt a légkör, amiről én csak álmodtam kisszobám sarkában kuporogva, miközben anyámék odakint folyamatosan cirkuszoltak.
Szóval Zsolti édes fiú volt. Úgy éreztem, megfogtam vele isten lábát. Esténként azon morfondíroztam, hogy mi jöhet még. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nekem ilyen jár. Kerestem benne a hibát, vártam kapcsolatunkban a felhőket, felkészültem a problémákra. De semmi.
Kaptam a sorstól egy olyan fiút, aki maga volt a tökély. Kellemes, szellemes, csinos, szeretni való és szeretni tudó. Hamar kitűztük az esküvőt, és legnagyobb meglepetésemre senki sem ellenezte. Akkor megint támadt egy rossz előérzetem: az nem lehet, hogy semmi akadály, semmi küzdelem, minden a legnagyobb rendben!
Anyámék azért örültek az esküvőnek, mert úgy érezték, egy gonddal kevesebb, ha elkerülök tőlük, rám már nem kell figyelniük, felszabadulnak egy kicsit. Zsolti szülei meg azért ,mert boldognak látták fiúkat, és ez elég volt nekik. Elfogadták fiúk döntését és engem is. Sokkal szeretetreméltóbbak voltak, mint az én szüleim valaha. - Végre van egy lányunk is! –mondogatták gyakran.
Túl szép volt minden. Talán ez volt a baj.
Amikor felidézem az eseményeket, úgy érzem, tudtam előre. De lehet, hogy csak utólag kombináltam hozzá mindent. Mindenesetre úgy mondom el, ahogy most, utólag, évek távlatából látom. Az akkori délután úgy tűnik fel szememben, mint valami lidérc. Amikor megszólalt a telefon, már összeszűkült a gyomrom. - Zsolti meghalt.
Akkor elájultam. Amikor magamhoz tértem, akkor az ágyam körül állt anyám és a kisöcsém. Arcukon láttam, hogy minden igaz, hogy nem úszom meg, hogy ébren vagyok, hogy mégsem álom volt. Őrjöngeni kezdtem, megtéptem a ruhámat, mint a zsidók gyász idején, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Neeeem!
Tudom, milyen az érzés, amikor megnyílik az ember lába alatt a talaj. Akkor azt kívántam tiszta szívemből, hogy húzzon is magával, mint a mocsár, fulladjak bele, legyen vége földi szenvedésemnek.
De persze, nem így történt, nem adja ilyen könnyen a sors. Végig kellett élnem a halál és a gyász egész borzalmas tortúráját, szembesülnöm kellett vele, kérlelhetetlenül, hogy nincs többé, hogy elment, hogy csak egyre homályosuló emlékként találkozhatok már csak vele. Csak álmaimban láthatom, anyagtalan asztrális érintkezéseink folyamán.
Állandóan jövendőbeli anyósoméknál voltam. Üldögéltünk a nappalijukban és végigcsócsáltuk a múltat ezredjére is, vigasztaltuk egymást, ahogy lehet vagy emlékeztünk bánatosan a Zsoltival kapcsolatos történetekre. Egy csomó mindent mondott el anyukája, amiről nem tudtam, mert nem volt időnk rá, vagy mert azokat csak egy anya tudhatja. Úgy éreztem, még közelebb kerültem Zsoltihoz, mint életében voltam.
De nem csak hozzá. Tibi, Zsolti apukája is nagyon sokat segített a gyászban. Inkább azt mondom, sokat segítettünk egymásnak. Rengeteget voltunk együtt. Először a gyászmunka késztetett arra, hogy sokat és sokszor beszéljünk magunkról, egymásról. Aztán a vállalkozás gyakorlati teendői hajtottak egymás felé.
Annak idején Zsoltival egy vállalkozást terveztünk, amit a házasság után akartunk beindítani. Mindenki úgy gondolta, ezt nem szabad hagyni, be kell indítani, mert így szeretné Zsolti is. Ha figyel bennünket onnan felülről, akkor lássa, hogy rendben mennek a dolgok, épp úgy, ahogy azt közösen vizualizáltuk hajdanán.
De ha lát onnan felülről, akkor mást is láthat. Olyasmit, ami nem nagyon tetszene neki.
Nem tudom megmondani, mikor kezdődött. Mi volt az a pillanat, amiben kitörölhetetlenül elindult valami, ami végzetes és visszafordíthatatlan lett. Csak arra emlékszem tisztán, amikor esdeklőn, könnybe lábadt szemmel fölém hajolt Tibi és azt mondta: - Szeretlek.
Az a pillanat úgy maradt meg bennem, mint egy fotográfia. Tisztán, élesen körvonalazódik minden szín és vonal. Egy percig sem tiltakoztam, belesimultam karjaiba, és olyan odaadóan csókoltam vissza, mintha mindig csak erre vágytam volna. Természetes volt, megfellebbezhetetlen, kész evidencia. Nem volt apelláta, és kétségek.
Szerettem Tibit, annyira, mint senkit soha. Magamban azt gondoltam: talán ő miatta ismerkedtem meg Zsoltival, talán Zsolti halála volt a szörnyű áldozat, hogy én ekkora szerelemben részesülhessek.
Amikor ezt gondolom, mindig elszégyellem magam. Olyan, mintha elárultam volna Zsoltit. Sajnálom, hogy becsaptam. Hogy az apjához rajta keresztül vezetett az út. Ugyanakkor van bennem egyfajta fatalizmus. Azt gondolom, ennek így kellett lennie. Nálunk sokkal hatalmasabb erők döntöttek erről, már jó előre, valahol a magasban, és mi ez alól akkor sem tudtunk volna kibújni, hogy ha megfeszülünk. Hozzá rendelt a sors, hogy ettől fogva elválaszthatatlan pár legyünk életünk végéig.
Azt mondja a barátnőm, ez csak hárítás. Jól kitaláltam magamnak egy mesét, hogy kibújjak a bűntudat és a szenvedés alól. Szerinte ez a legkönnyebb, azt hangoztatni, hogy én nem tehetek semmiről, és hogy sorsunk kiszolgáltatott bábjai vagyunk.
Nem tudom, igaza van-e vagy sem. Lehet, hogy tényleg csak védekezek, ezzel a teóriával könnyebb elfogadnom magam és az egész különös történetet. Te azt tudom, és ebben egész biztos vagyok, hogy hatalmas boldogsággal jár belepillantani szerelmem szemébe. Ott lángol benne a tűz, a vágy, ami felém űzi, és ott van az egykori Zsolti is. A tekintetében, a mozdulataiban, egész gesztus rendszerében.
Ez már olyan perverzitás, amit leírni is alig merek. Mégis, amikor szeretkezünk, úgy érzem, mindkettejüket ölelem, és mindkettejükkel egyesülök abban a bizonyos testen kívüli állapotban, a csúcsok csúcsán.
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
Szeretőtartás
Igaz történet arról, hogyan lettemegy néger fiú szeretője
Foglalkozása szerető
Népek és szerelmek
Őszinteség minden áron?
