Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon honnan indul az én történetem? Hol van az a pont, ami a kezdete lehet annak, amiben most vagyok? Mi indított arra, hogy azt tegyem, amit tettem?
Talán a gyerekkorral kellene kezdeni? Tény, hogy nem voltunk valami gazdagok. És akkor még nagyon óvatosan fogalmaztam. Mert az a nagy büdös igazság, hogy szarul éltünk. Anyám egyáltalán nem dolgozott, hogy is dolgozhatott volna öt gyerek mellett, apámnak meg csak alkalmi munkákra futotta, de abban sem volt köszönet. Ritka örömnap volt számára, amikor fizetést kapott, olyannyira, hogy rögtön meg is akarta ünnepelni a dolgot. Így fizetésnapokon a kocsmában landolt, aztán meg a konyha fekete-fehér kockakövén. Részegen jött haza ilyenkor, felére apasztva a nehezen összeszedett kis pénzét.
Sohasem felejtem el, hogy egyszer egy kiló kenyeret kellett beosztanunk egy hétre. Mellé volt egy nyamvadt olajos hal konzerv, valami árleszállításon szerezte be anyám. Fillérekért ehettük egy hétig azt a moslékot, aminek egyébként a szavatossága is rég lejárt.
Amikor felemlegetem ezt anyámnak, akkor mindig azt mondja, hogy az nem is úgy volt. Csak három napig ettük azt a kenyeret, és volt hozzá egy húskonzerv is.
Egy ócska lavórban fürödtünk, négyen aludtunk egy kihúzhatós kanapén. Az ablakot képtelenek voltak húsz év alatt megcsinálni, így szabadon járt ki-be a szél a repedésein. (Persze, azt mondanom sem kell, hogy anyám szerint csak az egyik ablak volt törött, de az sem egész életünkben. Na, de hagyjuk.)Nem is részletezem tovább, elég annyi, hogy finoman szólva, nem volt egy Kánaán a gyerekkorom.
El lehet képzelni, hogy ilyen háttérrel nem juthattam túl messzire. Már annak örültem, hogy elkerültem otthonról. Hogy feleségül vett valaki. Mit bántam én volna akkor, ha maga az ördög kér is meg, én rohantam volna, csak el onnan, arról a lepratelepről.
Hát, mit mondjak, tényleg maga az ördög volt. Ami azt illeti, még külsőre is. Tömzsi, fekete férfi volt, apró, szúrós szemekkel. Állandóan füstölt, (a szó igazi ás átvitt értelmében is) ettől tényleg a kénköves pokol bűzét árasztotta egész nap. Sokszor megvert. Aztán őt is megverte a jóisten, mert házasságunk tizedik évében levágták a lábát érszűkület miatt. Kellett annyit bagózni.
Talán csúnya dolog, de bevallom, hogy én örömet éreztem, mikor kiderült, hogy amputálni fogják a lábát. Arra gondoltam, így már könnyebb lesz elszaladni előle, ha rájön a hoppáré. Nem gondoltam volna, hogy nyomorékon is tud bántani.
Az volt az utolsó alkalom, amikor a fürdőszobában a kádhoz csapkodta a fejem. Szerencsére hamar elvesztette az egyensúlyát, és elterült a földön, mint egy lisztes zsák. Én meg fogtam, szépen átléptem rajta. Egy nylon szatyorba gyorsan belevágtam egy-két ruhát, a gyerekek gönceit és az irataimat. Megragadtam a srácok kezét és meg sem álltunk az állomásig. Otthagytam őt is, a szaros lakását is, sőt, a falut is, ahol éltünk.
- Hova lehet innen legmesszebb utazni? - kérdeztem az állomáson Marika nénit, aki csak bámult rám, riadt őzikeszemekkel, nem értett semmit és nem is akart tudni semmit. Ő ugyan nem avatkozik mások magánéletébe.
A városban egy anyaotthonban kezdtük, de később sikerült albérletet találnom. Nagyon szerényen éltünk, de nagyon jól. Legalábbis én így éreztem. Élveztem, hogy a magam ura vagyok, hogy néha még luxusra is futja. Egyszer például beültünk egy közeli cukrászdába, mindenki rendelhetett magának egy sütit. A gyerekek azóta is emlegetik ezt az alkalmat, azt mondják, sohasem ettek még olyan finomat, azóta sem, mint akkor, azon a verőfényes vasárnapon, a harmadosztályú presszó kopott asztalánál.
Na, szóval, jól meg voltunk, de hát megint csak a szegénység. Ápolónőként túlórákat vállaltam, helyettesítéseket, sőt, egy magánbeteghez is kijártam, de be kellett látnom, hogy ez így nem fog menni. Nem tudom egyedül ellátni a kis családom.
Nagyon sok álmatlan éjszakám ment rá, nagyon sokat morfondíroztam, hogy mi legyen, aztán mint egy szikra, pattant ki a fejemből a gondolat. Úgy éreztem, a jóisten súgta a fülembe este, mikor már látta, mennyire elkeseredett vagyok. Mint egy mentőövet, dobta felém a gondolatot: apróhirdetést kell feladni.
Nem gondolkodtam sokáig, az első adandó alkalommal irány a hirdetésfeladás. „Fiatal csinosnak mondott nő, két gyerekkel keres kapcsolatot, ellátás céljából.”
Nem mondom, hogy csőstül jelentkeztek, de akadt néhány férfi. Végül egy maradt fenn a rostán, akivel találkoztam is. Megkérdezte, mennyi pénzre lenne szükségem. Mondtam neki, hogy legalább havi tízezer. A hapsi összehúzta szemöldökét, látszott, hogy nagyon gondolkodik, aztán kinyögte:
- A fele, és havi egy alkalom.
Nem voltam olyan helyzetben, hogy válogassak. Örültem annak, ami van. Pedig csúnya férfi volt, alacsony , ráncos bőrű, bár viszonylag csendes. Belementem, ez is több, mint a semmi, aztán, majd meglátjuk, menet közben is alakulhatnak a dolgok. És bizony, alakultak is.
Azóta még két férfi volt az életünkben, és elmondhatom, hogy hatalmas haladást értünk el. Ezzel a harmadikkal úgy élünk, mint Marci Hevesen. Pesti a hapsi, de nagyon sokat utazik a munkája miatt. Ha itt jár, mindig eljön hozzám. Piszok szerencsém volt vele, még egy pici garzont is vett. Ha jön, el kell paterolnom a gyerekeket, de a hét többi napján szépen éldegélhetünk itt hármasban. Mindig hoz valami ajándékot is, és kisebb-nagyobb összegeket hagy kint az asztalon.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jól élünk majd egyszer. Azt sem, hogy ilyen módon.
A barátnőm, akihez el szoktam passzolni a gyerekeket, azt mondja, hogy amit csinálok, az nem más, mint prostitúció, és ne is áltassam magam, megmondja ő a szemembe, ha én tagadom is, hogy én egy nagy kurva vagyok, semmi más. Közben nevet és úgy néz rám, hogy nem lehet rá haragudni. Tudom, hogy szeret engem, akkor is, ha ilyen csúnyákat vág a fejemhez.
Én nem tartom magam kurvának. Amit tettem, azt a gyerekekért tettem, azért, mert nem volt más választásom. Annál többet nem lehetett dolgozni, amennyit én dolgoztam. Olyan rokonom nem volt, aki segíthetett volna. Muszáj volt kitalálni valamit. És amikor már annyit gondolkoztam, hogy úgy éreztem, megbolondulok, akkor jött az isteni sugallat. A jóisten tanácsára választottam ezt a megoldást. Egy szolgáltatást végzek, férfiaknak vagyok kedvére. Nem állok ki az utcasarokra, nem váltogatom naponta a partnereimet. Három férfival volt dolgom eddig, ők támogattak addig, amíg tartott a kapcsolatunk.
Hiszen, ha belegondolunk, más „normális” nő is így van ezzel. Férfiakat szolgál ki élete során, ki egyet, ki hármat. A férfi cserébe ellátja mindenféle földi jóval. Csak azt úgy hívják, hogy házasság, az enyémet meg….hogy is?
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
Nehéz gyermekkor és a stresszkezelés
Legénybúcsú örömlányokkal?
Szexuális úton terjedő betegségek és megelőzésük
Szex és egészség - oda-vissza
Extrém szeretők
