Lát majd ott valamit, ami viszont átélte az idők századait és ma is eredeti rendeltetésének megfelelően funkcionál. Ez a próbababa.
Ha visszaforgatjuk a divat időkerekét, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy kezdetekben nem voltak divatlapok, ruhaömlesztő szupermarketek, divat bemutatókat sugárzó tévéműsorok. Voltak viszont nők, s különösen olyan nők, akiknek akkor is fontos volt a csinosság. A vágy, hogy megfeleljenek a kor adott ízlésvilágának.
Az ő számukra volt az egyetlen lehetőség a divatbaba. A babát divatközlési célra először Izabella királyné alkalmazta 1396-ban, de hogy léte sokkal régebbre nyúlik vissza, azt bizonyítja az a tény, hogy Tutankamen sírjának feltárásánál, közvetlenül az uralkodó teste mellett ott hevert egy ruhásszekrény, a fáraót tökéletesen leutánzó próbababával.
Igazi elterjedése honnan is indulhatott volna, mint a divat hazájából, Párizsból. Itt állítottak ki egy neves szalonban két babát. Nevet is adtak nekik. A pompásabb ruhák viselőjét Nagy Pandórának keresztelték el, a kevésbé alkalmikat Kis Pandóra mutatta be a nagyközönségnek. Hogy a neveket értékelni tudjuk, nem árt ismerni a görög mitológiát. Mindjárt más fényben tűnnek fel a fent nevezett babák, ha tudjuk, hogy a mitológia Pandórája úgy teremtődött, hogy abban minden isten beleegyezett, és közreműködött.
Londonban még üzleti célra is bevetették a babákat. Aki meg akarta tekinteni azokat, annak fizetnie kellett. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, hát még a nagyra becsült divat-darabokat.
Egy kicsit leáldozott a próbababák egyeduralma, amikor a XVIII. század vége felé kezdtek elterjedni a divatlapok. Közülük érdemes megemlíteni egy párizsit, már csak a főszerkesztője miatt. Mert az több, mint meglepő, hogy a szóban forgó úr pap volt és filozófiát tanított, mellesleg pedig köztudottan aszkéta életet élt.. Ez mégis csak nehezen egyeztethető össze a divat iránti érdeklődéssel. Az viszont már aligha, hogy halálakor tetemes ruhatárra bukkantak nála, két ezer cipő, s több tucat öltöny sorakozott az egyébként visszafogottan élő divatdiktátor gardróbjában.
A divattörténet egyébként tele van kuriózumokkal. Mai fejjel nehéz elképzelni például, hogy volt idő, amikor szabályozták a ruhaviselést. A ruharendeletek pontosan előírták, hogy melyik társadalmi osztály milyen ruhákat ölthet magára. Ebből a szempontból rájárt a rúd a XVI. század cselédjeire. Ha csipkékkel vagy fodrokkal merészelték ékesíteni öltözéküket, könyörtelenül lecsapott rájuk a rendészet: behajtották őket a legközelebbi őrszobára, és lenyiszálták törvénytelen ékeiket. A porosz király ennél is továbbment: a renitenskedő szolgálókat ott helyben, az utcán, ahol, „tetten érték” őket, fosztották meg selyemszoknyáiktól.
A szegények törvénye arról rendelkezett, mi az, amit nem hordhat az illető. A gazdagok törvénye meg arról, amit viselnie kell. A párizsi udvarban elég volt egy fürkész pillantást vetni a cipők sarkára. Az ugyanis minden kétséget kizáróan, törvény adta erejétől fogva felvilágosított a szemlélt személy hovatartozásáról. A nemes cipősarka piros volt. Ebből kifolyólag a nem piros sarkúak csak a jelentéktelen többséget, a pórnépet alkották.
S ha már a színeknél tartunk. Teremtett a divat furcsa figurákat. Ilyen volt az ún. kék ember. 1855-ben említi egy irat. A férfi feltűnő jelenség volt, hiszen minden kék volt rajta. A pantallójától kezdve az esernyőjén keresztül egészen a kalapjáig csakis kék színt volt hajlandó magára ölteni. Egy francia különc, Carnaval meg arról volt híres, hogy csupa színes ruhája volt. Állítólag terápiás célzattal: felesége halála utáni mély gyászát igyekezett ezzel a szivárványos öltözködéssel ellensúlyozni.
S még egy különc, a régi időkből. Kesztyűviselés terén legkényesebb kétségen kívül az a férfi lehetett, akit ókori források emlegetnek. Az illető, akit egyébként Pithyllosra kereszteltek szülei, minden alkalommal kesztyűben ült az asztalhoz, annyira rettegett a forró ételektől. Sőt, mivel sem akkor, sem azóta nem találták fel a „nyelvtyű”-t, kényszermegoldásként a nyelvére is kesztyűt húzott.
Egyébként tudja valaki, hogy miért van a női kesztyűk hátán a három kivarrott sáv? Pusztán varrástörténeti csökevény. Hajdanán még külön szabták az ujjakat és a testet, s az ujjak varrása felfutott a csuklóig. Ma már egyben szabják ki a női kesztyűket, de megtartották mementóként a varrásnyomokat.
Lám, semmi sem véletlen, még a divattörténetben is. A középiskolások körében elterjedt matrózgallér három sávja sem puszta cicoma. Szimbolikus üzenet van. Lévén, hogy a matrózoktól hagyományozódott a diákokra,onnan ered a magyarázata is. Állítólag Nelson admirális három diadalmas tengeri ütközetének emlékét őrzi a három körbefutó sujtás.
De mielőtt még az olvasó is sújtásnak venné ezt a sok furcsaságot, jobb, ha időben abbahagyom a különös divattörténeti utazást.
- KJ -
Kapcsolódó cikkek:
Divat és forradalmak
A divat- és szépségipar lelkiismerete
Divattippek egyszerűen
A globális pénzügyi válság és a divatipar
A divat elmúlt 100 éve
