Megérkezés

Nem volt még fél öt, mikor hazaért. A zár most is nehezen engedett, mint már jó pár éve. Persze, hiszen tizenhét éves… Akkor költöztek be a panelbe, amikor a nagyobbik gyerekkel volt terhes, három év albérletezés után. Azóta a lakás is velük öregedett, nehezült el, de nem volt mód nagyobb felújításra hol ezért, hol azért. A konyhában lepakolt: a hétvégi bevásárlás nem kis munka, sokat kellett járkálnia itt is, bent, a munkahelyén is – sajgott a lába. Mert az eltelt tizenhét esztendő elnehezítette: az első években csak pár kilót szedett fel, persze, a szülés után mindenki így van ezzel; aztán már nem is mérte magát. Nem vált idomtalanná, de a változás szembetűnő volt, és ő tudta ezt. Leült egy kis időre, hogy összeszedje magát a nap folytatásához. Egyedül volt: a gyerekek iskolában, edzésen, vagy ki tudja, hol; ő meg még biztos dolgozik, vagy valamelyik nagydumás haverral váltják meg a világot. Majd megjön úgyis. Addig fel kell készülnie. Vajon mi lesz ma? A titkárnő, az esküvő vagy a szomszéd fiatalasszony? Betéve tudta már, mint a rossz diák a bemagolt leckét: ha az első mondat az lesz, hogy „te, képzeld, ma megint lejött hozzám a titkárnő, hogy annak milyen darázsdereka van, pedig már elmúlt…”, akkor jön a történet a nála alig fiatalabb nőről, aki még most is olyan vonzó, vékony, csinos, és igazán, te is törődhetnél egy kicsit… ; ha elmerengve néz ki az ablakon , és csendesen kezdi, hogy „emlékszel, amikor az esküvő előtti este elvittelek táncolni…”, akkor az lesz, hogy az egész terem megcsodálta a sudár alakját, amilyet még nyugati lapokban sem gyakran lehetett látni, most meg , hát, szóval, az a ruha már nem jönne fel rád, igaz, mondja egy kis erőltetetett nevetéssel, pedig ha fel tudnád venni megint, megint elmehetnénk ide-oda, de hát…   A legjobban még talán az viselhető el, amikor a szomszédban lakó, jó tízessel fiatalabb asszonyról beszél, aki olyan, mint ha ma is diáklány lenne, az egész lépcsőház férfiközönsége megbámulja minden lehetséges alkalommal; ilyenkor még a vágyakozás felhangjai is belevegyülnek a mondatokba, és ezért néha el is marad a végéről a „bezzeg te…” kezdetű litánia. Vajon ma melyik lesz? Vagy csak hallgat majd a tévé előtt, időnként jelentőségteljesen a kisasztalra pillantva, amelyen – persze véletlenül – ott hever kinyitva valamelyik idétlen női magazin egy fogyasztó klinika idilli képeivel és retusált csinibabáival?

A lépcsőházból zaj szűrődött be. A gyerekek nem lehetnek, ahhoz még korán van, és ő se szokott ilyenkor megjönni. Ja, a szomszédasszony jött meg. Még a lépteinek üteme is olyan könnyed, légies. Persze, hogy oda vannak érte. Nagy nehezen felállt. Nem annyira a mozdulat esett nehezére, mint inkább az, hogy a pár percnyi pihenő után indul a józan robot, folytatni kell késő éjszakáig, hogy holnapra is minden rendben legyen.  Odalépett az ablakhoz. A gyéren megvilágított utak kopottak, repedezettek voltak, a szürkületben egyre több ablakban gyúltak ki a fények. Lassan hazaér a lakótelep. A szemközti lépcsőház ajtaja most is félig nyitva van, valaki kitámasztotta, mert a kaputelefon is gyakran elromlik, a kulcsot is sokszor otthon felejtik; így legalább be lehet jutni. Még szerencse: mikor a kisebbik negyven fokos lázzal rohamot kapott, a szakadó esőben átcipelte ebbe a házba, mert tudta, hogy lakik ott egy orvos – annyira félt, hogy baj lehet, hogy végig se gondolta, mi lesz, ha nincs otthon a doktor úr; szerencsére otthon volt...  Egy keserű mosoly töredéke jelent meg a szája sarkában: Istenem, ha ma kéne átfutni oda azzal a négy éves kisfiúval... Nézte a lépcsőház ajtaját, aztán elhessentette magától az emlékeket. Ez nem olyan nap, amikor el lehet merülni az emlékekben.  A többi se olyan nap. Csak egy nap, amit végig kell csinálni. És amelynek a végén jön az  évek óta zajló színjáték : a célzások, történetek, jópofa magyarázkodások, hogy drágám, én csak jót akarok neked, hidd el, neked is jobb lenne, ha, és a sírás, a legbelső megaláztatás, hogy tényleg így van, de ez az élet rendje, de ezt nem lehet kimondani, és az a rossz érzés. Az a rossz érzés, ami elvette a lelke nyugalmát, szembefordította önmagával, és elérte, hogy nem tudja már elfogadni azt, amilyen, mert állandóan kívülről nézi magát, és meg akar felelni valaminek, aminek nem lehet. Nem lehet és nem is érdemes. Mert az már nem ő lenne. Mert az csak egy szerep lenne, amit csak ripacskodva tudna eljátszani. Úgy meg minek?

Ezt nem lehet elviselni. Hányadszor is?   Eleinte még számon tartotta, hogy volt olyan hét, amikor csak egyszer-kétszer került ez szóba. Eleinte megpróbálta humorosan felfogni, mert azt hitte, hogy ő is annak szánta. De amikor először látta meg a szemében azt a távolba révedő pillantást, ami nem a közös múltra, hanem a jelen hidegére irányult, megijedt. Felismerte, hogy ha belemegy ebbe az értelmetlen játékba, előbb-utóbb elveszíti önmagát. Az évek során hátrált, védekezett, de nem találta meg a helyes válaszhoz vezető utat. Csak azt érezte, hogy egyre fogy az a terület, ahová még vissza tud menekülni. De minek is? Mi is lenne, ha ez nem így lenne?
Újra zörgés hallatszott a lépcsőház felől. A léptek ismerős ritmusa most valami hűvös nyugalommal töltötte el. Maga is meglepődött, hogy nincs az a szorító érzést a gyomorszája táján, amely akkor kezd erősödni, amikor a kulcs fordul a zárban, és akkor lesz elviselhetetlen, amikor megkezdődik az első történet. Semmi ilyet nem érzett most. Még meg is ijedt egy árnyalatnyit, hogy jól van-e ez így. Csak azt érezte, hogy most semmi se úgy lesz, mint kellene lennie. „Te, képzeld, ma megint lejött hozzám az a titkárnő…” Most el kellene fordulnia, és szemlesütve végighallgatnia ugyanazt, ezredszer. Megfordult, egyenesen a szemébe nézett, és higgadtan, olyan jól értelmezhető hangsúllyal, amely megdermesztette a támadni készülő mondatokat, megkérdezte: És…? A másik szinte megnémult. Ő felemelte a fejét, és mosolyogva újra megkérdezte: És…?  Úgy érezte, megérkezett. Hazaért, önmagához.

Ismerősöd neve: Ismerősöd e-mail címe: Ismerősöd neve: Ismerősöd e-mail címe: Ismerősöd neve: Ismerősöd e-mail címe:

KOMMENTEK

Ehhez a pályázathoz még nem született bejegyzés

Új hozzászóláshoz kérjük, jelentkezz be!