Nos...nehéz ennek a szónak a jelentőségét megfogalmazni. Napjainkban sokan csak megszokásból mondják, sokan valódi érzelmi háttérrel rendelkeznek, mikor kimondják. valki kimondja, és emiatt boldogság tölti el, mert érzelmei viszonzásra találnak. Valaki nem meri kimondani, mert egyszer, ahogy kimondta, nem az történt, amire számított. Én az utóbbiak táborát erősítem. Biztosan előfordult már nem egy nővel, hogy kimondta, aztán később annak ellenére, hogy ez az igazság, megbánta. Az én történetem a következő: Viszonylag rövid idő alatt megszerettem valakit. Valakit, aki tényleg más, mint a többi volt. Valakit, aki mindig meghallgatott, ha problémám volt, és mindig felvidított. Nos, a szerelem kb 1 hónap alatt beköltözött a lelkembe, de nem fejeztem ki egészen eddig. Aztán kimondtam, mert kénytelen voltam kimondani, bármennyire is féltem tőle. Biztosan sokan tudják miről beszélek, mikor azt mondom, hogy muszáj volt kimondani,mert már nem bírtam tovább magamban tartani. Mindenkinek el akartam volna mondani, legszívesebben kiálltam volna egy szikla tetejére, és üvöltve mondtam volna a szót, hogy "szeretlek". Hát nem a szikla tetejéről, de kimondtam. A szemébe nézve mondtam el, mit is érzek. A reakció ? Egy aprócska kis mosoly, és félelem a szemében. Nem mondta ki, hogy ő is így érez. Csak megpuszilt, és átölelt. Később pedig azt mondta, hogy örül annak, amit hallot. Ennek egy hete. Az elmúlt héten összesen kétszer beszéltünk, úgy, hogy akkor is én kerestem. Ő nem keres. Akkor miért mondta, hogy örült a szónak ? Azért mert így tudja, hogy azt tehet velem, amit csak akar ? Persze, ez nincs így, ez csak az ő agyszüleménye lenne, mert annak ellenére, hogy szeretem, nem tehet velem meg azt, amit akar. De elég egy kedves szó, vagy egy ölelése, és igaza van, könnyen manipulálható vagyok, ez a bajom. Szóval érthető, hogy félek attól, hogy kimutassam iránta táplált érzelmeimet. Napjaink legisertebb és legkedveltebb beszélgetőprogramán a következő személyes üzenet olvasható :" Szerelem nélkül nem lehet élni. De oxigén nélkül nehezebb". Nem tudom, miért írhatta ki. Ez olyan, mintha az lenne a háttérben, hogy a szerelem neki csak mellékes dolog, a lényeg az, hogy éljen. Lehet, hogy csak magamra veszem, de nekem ez olyan, mintha egy személyem felé intézett véleménnyílvánítás lenne. Az agyamban az van, hogy ennek a jelentése az, hogy "szeress csak nyugodtan, mit számít addig, amíg ÉN (jelen esetben ő) élni tudok, és élni hagysz". Lehet, hogy én reagálom túl, és nem így van. De félek, szavakkal leírhatatlan a félelem, amit érzek. Szerintem többen voltak már hasonló helyzetben és tudják, mi az, amit érzek. valaki szerint ilyen esetben két alternatíva van. Az első: boldogan életek amíg meg nem haltok, apró túlzással, a második: sosem látod többet. Tehát most válasszak a 2 lehetőség közül ? Mert jelen estben az utóbbi az, ami a fejemben jár, hogy nem látom többet. Én komolyan mondtam azt, hogy szeretem, de ha érzésem nem talál viszonzásra, akkor felejtenem kell és ezt nem akarom. Lehet, hogy ez a baj, NEM AKAROM, lehet, hogy tudnám, csak egyszerűen tényleg nem akarom. Sokan nem is mondják komolyan a párjuknak, hogy szeretik, csak mondják, mert azt hiszik, hogy ez a kötelességük Mégis boldogan élnek: EGYÜTT. Én komolyan mondtam, mégsem lehetek boldog. Tehetetlen vagyok.
