Mama meghalt. Már régen, csak eddig sem írni, sem beszélni nem tudtam róla. Sírni sem sikerült. Eddig. Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy minden szétesik körülöttem. Apuék utcájában álltam és kint voltak a mentők, pont vitték el aput és tudtam, hogy meghalt. Aztán valahogy átkerültem Balázsék udvarába, ahol anyut elütötte egy autó. Valamiért azt éreztem, hogy Laci sincs már mellettem. Csak álltam az ég alatt és azt kiabáltam, hogy "ha már mindent elvettetek tőlem, ami fontos, akkor vegyétek el az életemet is". Azért volt ijesztő minden, mert álmomban meg akartam halni. Nagyon.

Én mindig, mindig élni szerettem volna... Akkor is, mikor nagyon nehéz volt, még abban a pillanatban is, amikor láttam Mátét meghalni, akkor is. Akkor az jutott eszembe, hogy nem tudom, hogyan fogok ezután élni. De az biztos volt, hogy fogok, akarok, akkor is, hogyha minden elveszik.

Hülyén hangzik, de olyan érzésem van, mintha elkaptam volna a herpeszt, ami ezek után bármikor kiújulhat... Néha fel szoktam adni dolgokat, de mindig azért, hogy utána menjek tovább.

Beszéltem erről az érzésről Lacival. Szerinte csak az a baj, hogy mindig túl erős akarok lenni és azt várom, hogy majd mindenen csak úgy túl leszek, hogy meg sem érint...

Ma beszéltem az egyik barátnőmmel, aki a titkos lelki társam az egyetemen. Encsinek hívják, nagyon sokat dolgozik és nagyon okos, kicsit mindig azt érzem, hogy sokkal okosabb és tehetségesebb, mint én. Érdekes volt, mert azt mondta, hogy ő sokmindent odaadna azért, hogy egy kicsit hasonlítson rám. Neki nincsen barátja, nem nagyon jár sehová, folyton fáradt, mert rengeteget dolgozik, de szinte semmit nem keres. Furcsa, hogy én mindig felnéztem rá, ő meg engem irigyel és azt mondja, ha előlről kezdhetné a dolgait, ő is inkább kockáztatna, mint én... Én folyton biztonságra vágyom, ő meg a veszélyre. Én fizikailag veszítettem el a barátomat, Encsi meg lelkileg ürült ki, mert senki nem barátkozott vele, amiért jó tanuló. Én is jó tanuló voltam, de nekem valahogy sikerült nyitnom...

Encsi szerint még tovább kellene nyitnom, mert sok energia van bennem. Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy igaza van. Nekem csak mély és régi barátságaim vannak és nem nagyon érdekeltek mások. Encsi szerint adni kellene az embereknek az enrgiáimból, mert akkor stabilabb lennék, több kiutam volna.

Meg fogom próbálni... Csak még egy kicsit félek attól, hogy elforgácsolom magam, mert cserbenhagyom azokat az embereket, akik most a világot jelentik. Húúú, ez bonyolult. :-)

Tapsot kérek! Nem tudom, mióta először sikerült úgy eltöltenünk egy hétvégét úgy, hogy ne történjen katasztrófa. De természetesen a dolgok sosem ilyen egyszerűek.

Szóval, vizsgaidőszak vége, esküvőknél holtpont, kimentünk megint a Mátrába Balázsék házába, hogy egy kicsit lazítsunk. Természetesen már pénteken elidnultunk, természetesen megitn három ajtós kocsival, természetesen megint meg kellett állnunk hetvenszer, ezúttlal viszont legalább a barátom nem lett rosszul.

Mikor leértünk, már tök fáradtak voltunk, cserébe jéghideg volt minden. Naná, hogy nem volt annyi eszünk, hogy szombat reggel menjünk, hogy még akkor tudjunk befűteni, amikor elfogadható állapotban vagyunk és nem hulla fáradtak az utazástól. Szóval, jött a szoksáss tüzelőaprítás, kajakészítés és közös vacogás a kanapén. Körülbelül hajnali kettőre sikerült elaludni, de úgy, hogy mi ketten is Balázsék mellett aludtunk az alsó szinten, hogy négyen beleheljük a nappalit. Fent sokkal melegebb lett volna, de oda Balázs ugye nem tud felmenni.

Másnap elemntünk kirándulni, ami kerekesszékkel igen vicces lehetett, mert két csoport is megállított, hogy ők szíveen segítenek, ha eltévedtünk. Mondtuk, hogy mi teljesen hobbiból játszunk ilyen furcsa dolgokat a fagyott talajon.

A vicces igazából az volt,hogy az erdőben csak a mi kétes társaságunk volt, meg két-három, fagyálló nyugdíjas. Tök jó idő volt, csak kicsit hideg, azt hittem, tele lesz az erdő.

Vasárnap pihentünk, a fiúk vasútmodellt építettek, mi pedig főztünk és sütöttünk Anitával. Visszafelé természetesen lerohadt az autó, úgyhogy megint tolni kellett... Hegynek lefelé ráadásul.... De kisírtam, hogy Laci vezessen és a csajok toljanak. Asszem, a mérleg: Elviráék-hétévége: 1:0!

A nap tanulsága: mielőtt elkezdesz valamit, gondolkozz. Vagy különben fenn ragadsz egy padláson, belegabalyodsz a hazugságokba és a szomszéd sem lesz ott, hogy segítsen.

Az  úgy volt, hogy Balázzsal kitaláltuk, hogy a szülinapjára megcsináljuk Anitának A BICIKLIT. Így, nagybetűvel. Egy régi, orosz járgányról van szó, ami maga a megtestesült dizájn, tiszta vintage, vagy mi. Anita örökölte valakitől és egy darabig használta is, de mára olyan rozoga lett, hogy inkább nem ült rá. Pedig a városon belüli mászkáláshoz tök jó, mert ezt ugyan nem viszi el senki, ha már montit lophat helyette...

Szóval, elhatároztuk, hogy renbehozzuk, lefestjük, stb. Pénteken átmentem Anitához és előadtam, hogy le akarok menni az istállóhoz, de nem akarom a jó biciklit vinni, adja már oda a rosszat. Ez viszonylag könnyen ment, bár nita nagyija egy csomót aggodalmaskodott, de ideáadták. Oké.

Szombaton Lacival nekiugrottunk, ő apró darabokra szedte, megjavította ahol kellett, én meg szépen rozsdátlanítottam, olajoztam, szóval megcsináltam azt, amit nem lehet elrontani. Igen ám, de mindezt Balázséknál csináltuk és Anita este bejelentette, hogy jön, ezért a bicajt, hogy eltűntessül, Lacival felvittük a padlásra a melléképületben.

Másnap már csak a festés volt hátra. Laci reggel bement dolgozni, én meg át Balázsékhoz, hogy na, akkor fessünk. Nagy bátran felmentem a létrán a bicajért, gondoltam, azért van a gravitáció, hogy segítsen levenni. Balázs próbált segíteni, dehát szegénykémnek az emelgetés nem az asztala... Már akkor észre kellett volna vennem, hogy életveszélyes, amit csinálunk, mikor Balázs a nyitott szerelőaknak mellett állt a befékezetlen székkel, de én ugxe a bicajra koncentráltam. Hogy a lényegre térjek, addig bénzátunk, hogy a bicikli jó helyre került, a létra viszont az aknába csúszott, én pedig fenn kuksoltam a padláson...

Először nem estünk pánikba, gondoltuk, hogy biztos van létra máshol is, Balázs majd csak odahozza valahogy.... Nos, egydarab létrát talált, de az rövid volt és túl magasra volt téve. Szóval más ötlet után kellett néznünk... Kézenfekvőnek tűnt volna, hogy leugrojak a padlásról, de ahhoz a nyitott akna túl közel volt. Balázs azt is felajánlotta, hogy valahogy lemegy az aknába és talán ki tudja adni a létrát, de anélkül onnan nem tud kijönni, és még mindig van egy emelet köztem, meg a létra között...

Természetesen Balázs szülei nem voltak otthon, az egyetlen, kerekesszékkel megközelíthető szomszéd nem válaszolt, Laci és anyu dolgoztak, Virág nem vette fel a telefont, a többiek akiket felhívtunk pedig nem nagyon értették, hogy mi van.

Innentől két lehetőségünk volt: megvárni, még Laci vagy Balázs szülei hazaérnek (5-6 óra kuporgás a hideg padláson), vagy felhívni Anitát és megpróbálni megmagyarázni, hogy miért vagyok a barátja padlásán... Lehet, hogy logikusabb lett volna megmondani az igazat, de neeeem, Balázs arréhúzta a biciklit és letakarta valami vacakkal, én meg vártam.

Anita jött, és baromira nem értette, hogy mi ez az egész. Valami olyasmit mondutnk neki, hogy az istállóba mentem és Balázs apukája szólt, hogy van használt vödör a padláson, vigyem el. Felmásztam, de olyan béna voltam, hogy ledöntöttem a létrát - amiről egyébként lerítt, hogy nyilván magától a mászástól nem dőlhetett le, de mindegy...

Anita kiszabadtott, de akkor végzetes baklövést követtem el. Nem hoztam le egy darab vödröt sem és nem is emlegettem, hogy az istállóba sietnék. Úgyhogy Anitának egyből leesett, hogy itt valami másról van szó, csak azt nem értette szegény, hogy miről...

Szegény nézett jobbra nézett balra, nekünk meg Balázzsal hirtelen leesett, hogy mennyire hülyeség is ez az egész.

Semmi ésszerű magyarázat nem volt rá ugyanis, hogy én a padlásra menjek, ha egy kerekesszékes srácot próbálnék elcsábítani ugyanis, nyilván nem a padláson próbálkoznék. Olajon, tüzifán és néhány régi tankönyvön kívül odafent semmi nincs, az autó nincs otthon, barkácsolnivaló nincs elől. De akkor mégis, minek voltam ott?

Hogy a helyzetet súlyosbítsuk, Balázzsal tök egyszerre kezdtünk el röhögni, Anita meg nem értette, hogy mi van, kérdezgetett, dühös volt, én már elmondtam volna mindent, de sajnos mindig csak odáig jutottam, hogy "bicikli" és nem bírtam megszólalni a röhögéstől... Végül a legtöbb, amit tenni tudtam, hogy lelepleztem a járművet és ujjal mutogattam rá. Nos, hogy mondjam, ez sokat segített a dolog megértésében, ezen aztán nyilván huszonhatszor annyira röhögtünk, mert Anita végképp paff volt. Óvatos becsléseim szerint is kellett vagy negyed óra, hogy lecsillapodjunk annyira, hogy meg tudjuk magyarázni a sztorit.

Khm... Asszem nem ez volt éltünk legjobban sikerült meglepetése... Sebaj, hármasban végül lefestettük a biciklit, aminek most így hipperretró piros színe van, elől fekete csíkokkal hátul pedgi fehér pöttyökkel. Hogy még egy ilyen nincsen a városban, az tuti. Még kerítenünk kell az ülésre egy svájcisapkát és ez lesz az abszolút old-timer a környéken. Meg vagyok fázva, és rekeszizomlázam van. Hehhh, ez is szép nap volt. :-)))

Muszáj erről írnom, merthogy mi is egy diszkóbaleset túlélői vagyunk. Meg is fizettünk érte egy éltre.

Nem tudom, hogy miért pont most, miért pont ennek a három lánynak a halála miatt kellett ennyire felkapni ezt a témát. Ez egy évek óta tartó probléma ugyanis. És évente halnak meg emberek nem biztonságos szórakozóhelyeken, ezért vagy azért.

Mióta megtörtént a balesetünk, jobban figyelek az ilyesmire. Sokat jártam a kórházak környékén, úgyhogy van némi tapasztalatom. Van olyan lány, aki azért halt meg, mert összeesett a diszkó előtt és a parkolóból kiálló sofőr áthatjott rajta. Nem volt ott senki. Se egy biztonsági őr, se egy portás, senki, akinek feltűnt volna, hogy a jeles műintézmény belső udvarán tökrészegen fetreng valaki.

Egy másik fiatal lány életveszélyesen kihűlt. Annyira berúgott, hogy bár a barátja hazakísérte, nem tudott bemenni az ajtón. Mínusz tíz fokban, januárban lefeküdt a ház lépcsőjére. A barátját senki nem tanította meg, hogy ha valaki tudattalan részgre issza magát, akkor azt haza kell kísérni. Vagy jobban be volt tojva attól, hogy majd leszidják a lány szülei.

Ki beszélget ezekkel a gyerekekkel? Ki az, aki nem csak bűntet és kiabál? Aki megtanítja nekik, hogy oda kell figyelni egymásra? Ki az, aki elmagyarázza nekik, hogy a saját érdekükben legalább egy valaki maradjon annyira józan a bulin, hogy aztán haza tudjanak menni? Senki. Mert elengdik őket bulizni, csak sosem tanították meg őket, hogy hogyan kell ott viselkedni, hogy hwogyan lehetnek biztonságban.

Tudom, hogy a mi szánkból hülyén hangzik, de mi az eszementségig vigyáztunk. A fiúk mindig megnézték, hogy egy-egy koncerten ne legyen tűzveszélyes a technika, ki tudajanak jutni a teremből hátsó bejáraton, ki lehet-e menni az adott helyről. A fiúk mindig hazakísértek bennünket. Ha valaki berúgott sosem hagytuk egyedül.

Tudod, az utolsó estén én még sós kekszet etettem Mátéval, mert láttam, hogy részeg. Nem tudtam megmenteni az életét. De az utolsó pillanatig próbálkoztunk. Ráüvöltöttünk, hogy ne üljön fel a rohadt motorra. Balázs még próbálkozott is...

A mai gyerekek elveszítették a céljaikat. Igen, ez az igazság. Nem tud mindenki menő, jó tanuló, szép, okos, csinos és divatos lenni. Tele vannak komplexussal még a legmenőbbek is. És nagyon kevesen vannak, akik ilyenkor leülnek velük és segítenek feloldani a problémákat.

Mátétól kevesen kérdezték meg, hogy van-e valamilyen gondja. A szülei sosem beszélték meg vele, hogy a tanuláson kívül van-e más, amiért értékelik a fiukat. Senki nem biztosította arról, hogy akkor is szeretik, ha nem megy neki a matek és senki nem bíztatta, hogy jelentkezzen másik helyre zenei érettségire, ha már a tanára nem akarja átengedni.

Ha egyszer lesz valami, ami miatt megéri nem bulizni járni, akkor kevesebb lesz a diszkótragédia. Ha majd tényleg tudják a szülők, hogy megbízhatnak a gyerekeikben és tényleg ismerik őket annyira, hogy tudják, hogy nem labilisak annyira, hogy ne tudjanak ellenállni valaminek, akkor minden sokkal könnyebb lesz. Akkor majd lesznek tinik, akik kifordulnak egy túlzsúfolt épületből.

És talán lesznek majd lányok, akik meg tudják menteni a barátjukat. Ha már nekünk nem sikerült.

Röviden, címszavakban: eső, mosoly, bosszankodás, szeretet, béke, háború. Ennek jegyében éljük most a napjainkat. Végre visszakaptam a barátomat vidékről, a hét elejétől egint itthon dolgozik. Hamarosan jönnek az első vizsgák is, neki is, nekem is, úgyhogy néha körbekergetjük egymást valamilyen tételekekkel.

Tegnap együtt aludtunk mindenkivel. Mármint Balázzsal és Anitával, átjöttek, mert anyu nem volt itthon és késő éjszakáig beszélgettünk. Jó volt :-).

Nem tudom, meddig maradhatunk meg gyerekenkek, meddig szerethetjük ennyire egymást, de ez eddig jó. Lehet, hogy mi örökre kamaszok maradunk? A pattanásaim ilyesmit sugallnak :-).

Tényleg mosolygós vagyok ma, meg általában is, csak ebből a naplóból nem ez látszik. A suliban ma azt mondták, mindig jókedvű vagyok. Hehe, csak átnézek a kisebb dolgokon és ha megbuktam, csak arra gondolok, hogy hogyn fogom kijavítani. De eddig nem buktam. Sőt :-).

Na, puszi, megyek ám aludni.

Hehe, ma ilyen hülye napom van!

Juhéj!

Elegem van ebből az időből... Csütörtökön Balázs kétségbeesetten felhívott, hogy nem tudok-e esetleg elmenni érte és hazavinni őt, mert egyedül van és nem tud kijönni az épületből. Valami őrült úgy söpörte össze a havat, hogy véleltenül se lehessen elemnni arra kerekesszékkel, ami ilyenkor egyébként egészen kellemes: Balázs könyékig csurom víz, fázik a keze, nem mellesleg, mivel az aktív szék alacsony, úgy tud átázni a cipője, hogy észre sem veszi.

Mellesleg én is totál meg vagyok fázva és fáradt vagyok, mert már napok óta rohnagálok. Nem tudom, mi lesz vizsgaidőszakban, ha már most ekkora a hajtás és a munkahelyemen is év elejei és év végi hajrá van. Laci most velünk laik, de már magint alig látjuk egymást, mert őt meg lezavarták Miskolcra oktatásra. Baromira nem értem, miért kell egy kereskedelmi alkalmazottnak két-három hetes gyakorlatokra menni, de amíg fizetnek érte és nem kell lökhárítót emelgetni, addig jó ez. Csak hiányzik nagyon...

Máté ma tegnap lett volna 23 éves. Ha elment volna az egyetemre nyáron már diplomázna...

Fekszem laptoppal az ölemben, Laci a hajamat simogatja és érzem, hogy boldog vagyok. És mázlista. mikor utoljára írtam, azton pánikoltam, hogy belevágnak a nyakamba. Aztán két hete benn voltam anyáméknál a kórházban és csak úgy randomra rámnézett a gyógytornász. Megtapogatta a hátamat és közölte, hogy középtájon semmi bajom nincsen: tök normális, hogy azon a ponton fája  hátam, mert az ülő életmódom miatt csomósak a hátizmaim. Van egy tök minimális idegsérülésem, ami miatt elég, ha egy picit elfekszem a nyakam és zsibbadni fog minden. Kicsit durva, hogy két doki után ez a nő volt az egyetlen, akinek eszébe jutott, hogy mellesleg a karom és a könyököm is megrepedt akkor este. Szerencsém volt, mert a dokim vakarta a fejét és mikor előadtam neki a sztorimat elintézte, hogy megnézzék a kézfejem. Voila, ott is van egy leheletnyi gond, a kettő együtt pedig fáj. Jó vicc, konkrétan pénteken tegnap kellett volna bemennem a doikihoz és ha nem lett volna javulás előjegyzetek volna nyakfelvágásra.

Laci tesója kapott egy szolgálati lakást, össze fog költözni a barátnőjével. Laci valószínúleg hozzánk fog költözni, a mostani lakásukat pedig kiadják. Ez hosszú távon megoldja az anyagi gondjainkat, mert sokkal kevesebbe kerül, ha végre négyen lakunk itt. Most vadul elkezdtünk festeni Laciéknál, próbálunk úgy rendezkedni, hogy minél vonzóbb legyen a hely. :-)))

Jó okom volt sokáig nem írni... Laci először is megint lebetegedett, szerencsére "csak" influenza, de a nyári kórház után ez nem volt annyira vicces. Utána, hogy teljes legyen az öröm, gyakorlatilag lebénult a kezem. Mázlim volt, mert nem éjszaka feküdtem rá, hanem nap közben történi valami, úgyhogy amint furcsa lett, orvoshoz tudtam menni. Most gallért hordok, de úgy néz ki, hogy stabilizálni kell majd, vagyis műtét lesz a vége. Napok óta nem alszom és rémálmaim vannak... Sajnos túl jól ismerem a gerincsérüléseket ahhoz, hogy ne féljek. És nem tudom, hogy fog ez összejönni a sulival, hogyan fogom bírni a rehabot és mi lesz a gürcöléssel és mi lesz ha... A rohadt életbe, ne legyen már "ha", mert megint kezd nagyon elegem lenni.

Hiszek a sorsban és abban is, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, de mostanra kezd egy kicsit tényleg sok lenni a dolog. Jó lenne megállni és elölről kezdeni legalább ezt a szeptembert, mert alig bírok az egyetemmel, de félek halasztani is. Lehet, hogy ha egy picit tudnék végre pihenni, minden helyre jönne és hagyhatnám ezt a rémálmot a fenébe a zsibbadó kezemmel együtt. Hehe, pedig most az összes ujjam mozog.

Laci sokat segít, itt van mellettem, figyel rám, de valahogy úgy érzem, hogy egy üres buborékban vagyok. Évek alatt odáig apadtak a vágxaim, hogy nem szerettem volna mást, mint a saját lakásomban a saját két gyerekemet úgy felnevelni, hogy ők ne mások agyonhorodtt ruhájában járjanak, legyen pénzünk sporotlni és évente egyszer nyaralahassunk egyet, legalább belföldön. Ha halasztanom kell és nem tudom államin befejezni a sulit, akkor még újabb évekre ellehetetlenülünk, nekem pedig záros időn belül aput is el kell majd tartanom.

Küzdök persze, de mostanra tényleg elfáradtam. Próbálok úgy tenni, mint aki nem adja fel. Balázs miatt inkább nem is panaszkodom. De valaki jöhente és megsimogathatná a homlokomat azzal, hogy nyuuugi. Persze erre most anyu sem kapható.

Mama állapota fokozatosan romlik. Ha testileg jobban van, akkor hirtelen zavart lesz, ha oldódik a zavartsága rosszul van.  Ma Apa teljesen ki van, nekem pedig nincs több erőm segíteni. Itthon is minden kezd összeomlani. Anya plusz műszakot vállal, én meg próbálok helyt állni, de egyetem mellett nagyon nehéz...

Laci próbál segíteni, de a betegség megviselte annyira, hogy még ne terheljem ennyire. Mániákusan kapcsolgatjuk le a villanyokat, kenyertet viszünk magunkkal zsemle helyett és odáig jutottunk, hogy ha nincs otthon a bátyja, akkor én alszom ott, ha meg anyu nincs otthon, akkor ő itt.

Próbálok erős lenni, nem sírni és pozitívan látni a dolgokat, de néha nem könnyű. Néha megnézem a hajléktalanokat a metróban és már értem, hogyan lehet eljutni idáig. A múltkor egy fiatal srác pénzt kért tőlem és olyan tág volt a pupillája, hogy tudtam, hogy drogozik és legszívesebben üvöltöttem volna, részben Máté miatt is 

Nem tudom, hogy minek köszönhetjük, hogy eddig nem toltuk el mi is végleg valahol. Hogyan csináltuk, hogy nem lett belőlünk bűnöző vagy drogos. Nem az erőnknek az biztos. Nem a szüleinknek, az ziher. Ennyit számít a szerencse?

Laci pénztáros bácsi lesz... Előre utálja. zombaton elvégezte a pénztárgép kezelői tanfolyamot és hétfőn kezdi a gyakornokságot. De: bejelentett munka, nem kell tíz kilókat emelni és mellette elkezdheti szoftberüzemeltetőnek tanulni. Addi meg pittyegtetheti a vonalkódokat. Nem tehetek róla röhögni kell, ha csak eszembe jut.