Ismét eljött a szerda. Ismét nem történik semmi, pedig már annyira várom, hogy megkapjam a levelet, ami egyszer és mindenkkora felszabadít. Eddig úgyanis azt hittem, hogy muszájból, de el kell végeznem a sulit, már ki tudja hanyadik éve probálkozom. Persze mindezt anyám unszolására. Ennek ellenére se ment a tanulás és ugyanazok a problémák ismétlödtek. Egész egyszerűen nem szeretek suliba járni, viszont dolgozni igen.

Ha utána számolunk akkor testvérek között is 4 év lenne mire elvégzem, addig nem dolgozok és nem tudok érvényesülni, addigra 27 leszek és hát egy 27 éves ember már a munkaerőpiacon igen csak nehézkesen helyezkedik el. Épp ezért döntöttem úgy, hogy mind anyagi megfontolásból, mint egzisztenciális megfontolásból új életet kezdek, belevágok a lecsóba és dolgozni kezdek, ám ennek mint fentebb írtam csak egy levél állja útját.

Már mindent szépen elterveztem, kiszámoltam oda-vissza. Sőt még azt is mondhatom, hogy kis időre még a párommal való nézeteltéréseimet is rendezni tudtam. Konkrét terveim vannak, sőt listám is, amiben minden olyasmit leírtam, amire még eddig nem volt módom, de ki szeretném probálni. Nem élhetek örökké anyám nyakán. Nem bírom már tovább hallgatni és elviselni a változókorával kapcsolatos dühkitöréseit. Egyszerűen nem megy.

Minden alkalommal, amikor rájön az "5 perc", akkor úgy riadok fel álmomból, ilyenkor mindig egyfajta remegés tör rám. Csak sokkal később bírok lenyugodni. Ezt se az én idegeim, se páromé nem fogja sokáig bírni. Csak addig kell kitartanunk, amíg összegyűlik elegendő pénz arra, hogy elköltözhessünk. Akkor derül csak ki igazán hogy mennyire vagyunk felnöttek.

Régen, annó, még eszembe se jutott volna ilyesmi, sőt féltem is a gondolatától, hogy nekem itt kell hagynom az anyám. Pedig nem kéne, ebből is látszik, hogy anyám jól elültette benne a ragaszkodás magját. Nem is nekem van rá szükségem, hogy itthon éljek, hanem neki, mert így könnyebben magyarázhat bele az életembe. Eddig ezt eltürtem most már nem fogom.

Csak úgy élhetek, ha a saját életem élem. Ha én irányítok és nem hagyom másra. Ugyan ez vonatkozik a párkapcsolatra. Ott is tudni kell, hogy ki irányít, illetve tudni kell megosztani a közös felelősséget. Továbbá megfelelően tenni a párkapcsolat működéséért. Minden kezdetben, szerelemben ott van az elmúlás ténye. Ezt az ember vagy elfogadja vagy nem. Ha nem, akkor amikor is véget ér ez a "nagy szerelem", igazán akkor tudatosul benne, hogy: - jah, ennek vége is lehet és ez rohadtul fájhat.

Hihetetlen, de én minden percben úgy érzem, hogy vége lehet a kapcsolatomnak. Tanulva a tavaly augusztus 30-ából, amikor is párom egyik napról a másikra kijelentette, hogy már nem szeret és elhagy. Ez persze időszakos hülyeség volt tőle, de utólag meg is bánta, de az nap hihetetlen, hogy min mentem keresztül. Egészen addig el se gondolkoztam azon, hogy bármikor is elhagyna, minden indoklás nélkül. Aztán ugye, ahogy lenni szokott az élet megmutatta a sötétebbik oldalát. Azon a napon minden átfutott az agyamon, keserűség, harag, bosszú, tehetetlenség. Mintha kicsavartak volna, majd rámtapostak volna. Körülbelül így bírnám leírni azt a napot. Azóta minden nap úgy kelek fel, hogy megnézem mellettem van-e, és hogy minden rendbe van-e.

Most már azt mondhatom, hogy felkészült vagyok, legalábbis arra, ha szakitásra kerülne a sor. Ha szakítanánk is párommal, akkor se dölne össze a világ, mert az álmaim és a céljaim, akkor is a megvalósításra várnának, és ez csak is kizárólag rajtam múlik. Ám ez egyellőre még nem történik meg. Addig is élvezem az életem, és minden napot úgy tervezek, meg hogy élvezzem. Mert: AZ ÉLET EGYETLEN NAPBÓL ÁLL!!!!! És csak rajtam áll, hogy milyen élményekkel, eseményekkel töltöm meg.

 

Mára zárom soraimat, egy rövid, kölcsönzött gondolattal:

"Az én életem erről az egy napról szól, mindig. Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd!"

                                            //: Csernus Imre - A nő ://

       Nem is tudom, hol kezdjem!? Mióta utoljára írtam megszületett nővérem gyermeke a csodálatos Ott Róbert György 2009. December 6-án. El se hinnétek mennyire tündéri, mennyire aranyos, és mennyit nyafog. Mint az anyja kiskorában, le se tagadhatná. A gyerek apja imádja a mamát és a babát is. Minden jóval elhalmozza őket. Mindenképpen boldogok. Már csak az esküvő hiányzik. Bár ő ettől ódzkodik. Ki tudja miért ... Pedig szerencsés, hogy ennyire gyönyörű  és egészséges gyermeke született a kedvesétől. Reményeim szerint az enyém is legalább ennyire szép lesz, ha megfogan.

      Bár, nem hiszem, hogy az elkövetkezendő pár évben nekem is gyermekem születne, pláne nem fogok összeházasodni senkivel sem. Lévén, hogy nem érzem úgy, hogy az a fajta nyugodt és rendes feleség/anya lehetnék. Túl sok benne az erő és energia, ahhoz hogy azt máshová csoportosítsam át.

 

      Félre értés ne essék, szeretnék egyszer férjhez menni, családot alapítani, de még nem most. Korai lenne. Az hogy nővérem már anyuka és van egy önálló családja, gyermeke, párja, az még nem jelenti azt, hogy ikernővéremet követve nekem is bele kellene húznom. Nem hiszem, hogy ez lenne az én sorsom. Még nem.

      A szerelem az még megvan. Néha nehéz, mert ugye jönnek ezek a hullámvölgyek, néha mélyebbek, mint amilyenre az ember számítana. Néha elkeseredem és nagyon magam alá kerülök, plusz még gyűröm magamban azt a sok sz*rt, ami a mindennapokban összegyűlik akarva-akaratlan. Plusz gyakran érzem, úgy hogy már nem megy úgy a kommunikáció, nem megy úgy a jobb légkör varázslata. Valahogy mintha elvesztettem volna minden képességem.

       Csak egy arcot látok a tükörben, de az sem az enyém, valaki másé. Mosolyt már nem látni a szememben. Kicsit megkomorodtam. Erről szólna a felnőtté válás? Nem hiszem. A felnőtté válás igaz, hogy magába foglalja a felelősség vállalást a tetteinkért, a nehéz döntések meghozatalát, de azt nem, hogy komorak és megecetesedettek legyünk.

      Jelenleg nincsenek konkrét céljaim. Csak vagyok. A sulival sem foglalkozok úgy, mint ahogy elvárnák tőlem. Nem érzek magamban elég erőt a befejezéséhez. Jobban szeretnék inkább dolgozni, pénzt keresni, és előre haladni a személyiségem fejlődésében. Önálló életet szeretnék, de míg a családommal élek, addig erről nemigen beszélhetünk. Sajnos…

 

      Úgy érzem hamarosan valami különleges dolog fog történni, felismerés, vagy átváltozás. Hogy mikor és mi módon? – azt még nem tudom. Addig is igyekszem minél többet írni. Hátha valakit érdekel még. Mindenkinek milliárdnyi puszi és hatalmas Teletubby ölelés :)