Eddig nekem mindig úgy tünt, hogy az életem normális kerékvágásban mozog. Van egy családom - és lévén hogy család - elfogad olyannak amilyen vagyok. Van egy fantasztikus párom, aki szeret, és akitől ennél többet nem is várhat az ember.

Ezt még én se tudom, pláne nem értem ezt az egészet. Most is próbálom magam elé idézni a vita forrását, de nem sikerül.

Csupán annyit tudok, hogy az anyám haragszik rám, mert meg van a magam véleménye, a partneréről. Ami a legrosszabb az egészben, hogy pont a szülő anyám retteg attól, hogy közéjük állok. Ehhez nincs jogom, de nem is akarok ilyet tenni.

Mindenesetre remélem anyám összeszedi magát lelkileg és letisztáz pár dolgot magában. Elhiheti a nagyvilág, hogy én, mint "gyermek" szeretem anyámat és csak jót akarok neki, de amikor látom, hogy anyám rossz úton jár és tehetek ellene, akkor úgy érzem tennem is kell és közbe avatkozom, amiből később vita kerekedik.

Ilyenkor gyakran osztom a már megszokott közhely-tanácsokat, mint hogy: gondolja át, próbáljon megbocsánatni magának és a partnerének, és ne próbálja magát hibáztatni a partnere baklövései miatt. Persze ezeket a tanácsokat nem nekem kéne osztogatnom, hanem neki, de mivel neki már nem él az anyukája - elég régóta - ezért próbáltam én pótolni ezt a személyt az életében. Persze egy gyermek erre képtelen bármennyire is igyekszik.

Az a helyzet, hogy ez a folytonos rivalizálás, a viták és az érezhető feszültség engem is megformál, és az ebből kialakult helyzet, úgymond áldozata leszek. Senki nem várhatja el tőlem, hogy nyugodt legyek egy ilyen helyzetben és olyasmit erőszakoljak magamra, amit nem akarok, vagy nem kívánok teljesíteni. Úgy gondolom akkor vagyok korrekt ember, ha öszintén kimondom az érzéseim, bár ezek néha félreérthetőek. Talán a megfogalmazásommal és a helyes szavak használatának hiányával van a gond. Sokan úgy gondolják, hogy mivel én szeretem őket és a "bizalom körén" belül helyezkednek el, bármit megtehetnek velem és úgy ugráltathatnak ahogy akarnak, mindegy hogy a családom vagy a feletteseiről van szó.

Úgy érzem igazán nem jellemző rám, hogy csak úgy "ukmukfuk" kiakadok minden sz*rságon. Ám mostanság valahogy elfogyott a türelmem. Folyamatosan fejlődnöm kell, fel kell nőnöm bizonyos feladatokhoz és el kell fogadnom olyan dolgokat, amiket nem akarok, pláne nem értek. Egyszerűen zavart vagyok és tisztázni akarom magam, az érzéseim, a gondolataim. Másképp megfogalmazva: - felakarok ébredni végre ebből a rémálomból.

A későbbiekben fontos és rendhagyó dolgokról kell döntenem. A tovább tanulásról, a leendő esküvőmről, az azt megelőző eljegyzésről és a kötelező pofavizitekről... és sorolhatnám tovább. Lehet unalmas és hétköznapi az életem mások számára, de számomra pörgös és szinte émejítően gyors ütemű.

Most szükségem lenne arra a valaha volt türelmes és megértő Mónikára, aki voltam. Ám ez a Mónika megszünt a sorozatos baklövések és hibák hibára halmozása által. Komoly döntéseket kellett hoznom, sok esetben változtatnom kellett az álláspontomon, amit utálok, de megtettem, mert tudtam, ha most engedek, később ez a javamra válhat.

Sokszor érdekből tettem dolgokat. Kihasználtam a lehetőségeket és nem egyszer az embereket, amire természtesen nem vagyok büszke, de ezen túl már jobban becsülöm őket. Könnyű más hátán és más érzelmein áttaposni, hogy te magad célt érj, ez még nem lenne akkora gond, csak van aki nem képes játékosként játszani úgy ahogy te. Vagy épp fordítva, megesik hogy néha te nem tudsz fairplay lenni mással. Emiatt én úgy gondolom nem kell bocsánatot kérnem, mert nem én voltam az első, aki az eszközt szentesítette a cél elérésének érdekében.

 

Ha lenne rá mód, hogy bocsánatot kérhessek mindazoktól, akiket valaha megbántottam, akkor nagyon sokáig és elég sokszor kellene elismételnem a "Bocsánat, hülye voltam..." mondatot.

 

De most komolyan!? Nekem most miért kéne bocsánatot kérnem? A véleményemért? Vagy azért, mert megbántotam valakit - csak úgy mellékesen hozzá tenném, hogy olyan sosem fordul elő, hogy más bocsánatot kérjen tőlem, azért mert valamilyen rossz szó vagy mondathasználattal megbántott.

Ezentúl lehet már gondolkodnom sem szabad. Nem mondhatom ki a véleményem - lévén hogy senkit sem érdekel és ezért senki se fizet nekem. :)

 

Mára zárom soraim mert kifáradtam a nagy gépelés közben.

 

Puszi mindenkinek annak is aki meg se érdemli...

 

Bye bye