Nem is olyan rég arról számoltam be nektek, hogy Zoli megjelent és mindent összezavart. Nos ez tovább fokozodott, annyira hogy úgymond időt kértem a tisztázásra.

Aznap egyedül akartam lenni. Sírni akartam, nagyon sokat és átgondolni mindazt amin eddig átmentünk, és amiket tervezünk. Egyuttal azt is, hogy van-e ennek az egésznek bármi értelme is.

Zavart voltam, és zavartságomon az sem segített, hogy szembe kellett néznem önmagammal, a korlátaimmal, a hibáimmal, egyszóval mindennel.

Annyi gondolat keringet a fejembe... Láttam magam, amikor megismertem Zolit, láttam azokat a napokat, amikor elhanyagolt, és végül azt a napot, amikor utoljára láttam. Utána láttam a Gergővel kezdett kapcsolatot, a jó és rossz eseményeket. Látam Gergő arcát és láttam Zoliét.

Fel sem fogtam mit is művelek. Keserűségembe és magányomba elmentem apám sírjához és a nagymamáiméhoz. Bocsánatot kértem tőlük hogy szégyent hoztam a fejükre a nevükre mindazzal amit eddig tettem. Megigértem nekik, hogy ezentúl többet figyelek majd arra, hogy ne vétsek semmilyen hibát.

Miután elbúcsúztam tőlük, elindultam haza, de egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem egy családi barátunkhoz tanácsot kérni, hogy mégis mit is kezdjek ezekkel az érzésekkel.

Tele voltam önváddal, keserűséggel. Éreztem a tarkomon az idő lihegését. Éreztem, hogy ami ezután következik, nem lesz olyan szép...

Haza jöttem és beszéltem Gergővel, hogy nincs értelme hagynom szenvedni mellettem. Nem lehetek önző, nem hazudhatok tovább. Egy szív még mindig képtelen kétfelé dobogni. Dönteni kellett és Zolinak kedveztem - utólag már bánom.

A családom szörnyen berágott rám, mindenki bejött a szobámba és elhordott mindennek. Nem győztem vissza vágni. Hiába mondtam hogy ez a kettőnk dolga ők mégis belepofáztak, holott akkora közük nincs az egészhez.

Szarul éreztem magam, egyedül és elkeseredetten ültem a gép elé és kezdtem Zolival beszélgetni. Ekkor Gergő beült mellém és kérte hogy hadd írhasson Zolinak - én megengedtem neki, mondván most már úgy is mindegy.

Ekkor megkérte Zolit, hogy vigyázzon rám, szeressen, stb... én meg csak bögtem mint egy kislány. Zolit ez cseppet se érdekelte, mondjuk mit is vártam egy jégcsaptól. Sose szeretet igazán és lélek nélkül nem is tud érezni, ha mégis azt probálná hazudni, a lehető legnagyobbat hazudná. És meg tette.

Egy teljes éjszakát átsírtam, forgolodtam, rémálmaim voltak, és nem bírtam enni se. Féltem nagyon. Féltem hogy többé nem láthatom Gergőt, elvégre is szeretem őt, az istenért, csak néha megijedek magamtól, tőle, az érzésektől és igen, a múltamtól.

Másnap összvissz azért keresett msn-en Zoli hogy valami béna oldalt nézzek meg. Ami persze nem az én feladatom, meg amúgy is ő mit is akar? Semmit. Mondott ő mindent, főleg olyanokat, amikkel beetethetett. Én meg bekaptam a horgot.

Ahogy egyedül ültem a szobába és az óra kattogásával azonos ritmusra vert a szívem, éreztem kezdi elhagyni a testemet a lelkem. Éreztem, hogy minden ami jó szépen lassan elmúlik. Tudtam hogy hibát követtem el, amikor Gergőt elküldtem. Hibát követtem el, mert Gergő akkor is romantikus ötletekkel halmozott el, amikor én meg sem érdemeltem.

Sokszor van, hogy úgy érzem meg sem érdemlem Gergőt, hisz annyira jó hozzám. Persze féltékeny és félti azt ami az ővé, hisz szeret. Ahogy én észerevettem az ő célja boldoggá tenni engem, mert azáltal ő maga is boldoggá válik.

Épp ezért történhetett az, hogy Gergő visszajött néhány holmiáért és jóformán a lábaim elé vetette magát és úgy könyörgött, hogy ne hagyjam el, hisz nélkülem képtelen élni már. Nem mondom, hogy megsajnáltam, mert épp ugyan azt éreztem mint ő. Nem akartam elengedni, mégis elküldtem, de még időben voltam ahhoz, hogy a jóvátehetetlent jóvá tegyem. Tehát mindent visszacsináljak.

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami a jelenlegi életem meghatározó pontjává vált. A tiszázáshoz. Gergőt probáltam megvigasztalni, rendbetenni, hogy összeszedje magát. Ennyire ramaty állapotban még sosem láttam - erről sajnos én tehettem. Megbeszéltük azt, hogy most mi tévők legyünk.

Tiszta sor volt, hogy beszélnünk kell Zolival és mivel Zoli nem látja hogy amikor épp gépelek ki ül mellettem, és ki nem, így kézenfekvő döntésnek bizonyult a beszélgetés megkezdése. A szokásos szia szia megvolt, majd egyre ridegebben, kissé hisztérikusan válaszolgattam Zolinak, aki ha volt némi sűtnivalója akkor sejthette hogy most mi következik.

Gergő ölébe ülve írtam finomabbnál finomabb és jól megválogatott mondatokat Zolinak. Akivel gyorsan közöltem, hogy szarul bánik velem, és jóformán nem is szeret, ha ilyen módon mutatja ki az érzéseit.

Ekkor neki látott mentegetőzni, és ahogy szokta engem hibáztatni. Némelyik résznél még el is hittem kicsit, hogy én vagyok a hibás, de szépen lassan tisztult a kép és a kirakos utolsó eleme is a helyére került.

A konzekvencia a következő lett: Zoli az egészet ott baszta el, hogy soha az életben nem vállalt fel. Eltünt és nem jelentkezett, amikor pedig megtudta, hogy új pasim van, akkor esze ágában sem volt lekopni rólam. Folyamatosan altatott, hitegett, hogy így, meg úgy szeret. SZART. Nem szeretett ő sehogy sem, csak egy dologra kellettem neki és én ingyen megtettem. Nem is csoda, ha ezek után undorodtam magamtól. Erkölcstelennek és undorítonak láttam magam. Pedig akire ez jobban illett az Zoli volt.

Majd tovább fontam a szálakat és végül ezt követve eljutottam oda, ahhoz a ponthoz, hogy most Gergő írjon neki. Leírta, hogy ő mindenről tudott, számos dolog fájt neki, de ő annyira szeret, hogy nem lenne képes sose elhagyni. Hova tovább - és most lehet picit eltúlzom - élet célja, hogy valóban megszerezzen teljes egészében és a világ minden bajától megóvjon, mert Ő szeret ellentétben Zolival.

Gergő félreállt, amikor úgy látta, hogy most eljött Zoli ideje, és még nem is dühöngött. Gergő annyira szeret, hogy azt én képtelen vagyok leírni is. Számára én vagyok az egyetlen Nő. Ha előtte állna több millió kívánatos, csinos, szép, fiatal nő/lány, egyik se kellene neki, csak is én.

Bár még a mai napig sem tudom mivel fogtam meg igazán, talán a nyitottságommal, talán a szeretetéhségemmel, amiből magától érthetődöen következik a szeretetadási kényszerem. Lényegében az hogy nagyon szeretetre méltó és szeretni tudó ember vagyok.

Számos dolgon mentünk keresztül, számos állapotban látott Gergő, még a pszihiátrián is minden nap meglátogatott, ha ez nem  utal arra, hogy szeret, akkor nem tudom mi utalhatna jobban rá. Amikor szükségem volt mellettem állt, amikor neki volt rá szüksége én mellette álltam.

Méltó jutalomként lehet értelmezni azt, hogy közösen elküldtük végre örök időkre Zolit egy melegebb éghajlatra. Ezzel is azt bizonyítottam be neki mennyire szeretem is őt. Minden hídat felégettem. Mert sajnos voltak hídak, voltak dolgok amiket ezidáig nem bírtam lezárni, de most, végre valahára sikerült, és a lelkem megtelt azzal a folyékony nyugalommal, boldogsággal.

Ma is ahogy felkeltem az első dolog amit megláttam az Gergő arca volt, és ha rápillantok, akkor se isten, se ember nemtud nekem ártani. Úgy érzem ha nem lenne velem én belehalnék. Általa létezem és ő általam létezik. Szimbiózisban egymással. Az én szívem benne az ő szíve pedig bennem dobog. Ezt hívják szerelemnek azt hiszem. Ez az az ősi szerelem, ami elsöprő és több életen át megmarad. Persze csak ha ezért mindketten teszünk. Harcolni kell és öszintén vállalni a tetteink következményeit.

Úgy hiszem én elégszer és még nagyon sokszor kell, hogy vállaljam a velejáró nehézségeket. Szerintem nincs olyan dolog, se emberi se isteni, ami számomra nehéz lenne, ha ő velem van. Márpedig velem van, és bennem egy szemernyi félelem nincs. Nem félek attól hogy megcsal, nem félek elengedni ide vagy oda. Ha megakarja tenni, akkor úgy is megteszi, akár tetszik akár nem és hogy öszinte legyek joga van hozzá. Ezzel a mérleg mindkét nyelve egyenlő magasságba lett állítva.

Az meg hogy vannak buta gondolataim és sokszor hibáztatom magam a múltban elkövetett tetteimért az sajnos butaság. Mert az már megtörtént, már megbűnhödtem elég sokszor ahhoz, hogy végre a várva várt mámort élhessem át DE CSAK ÉS KIZÁRÓLAG Gergővel!

Summa summárum... Szeretem Gergőt és végre vele vagyok teljesen, nincs híd, se vészkijárat, hogy meglépjek mellőle. Amúgy se tenném, mert végtelenül, leírhatatlanul szeretem. Nem csak azért, mert számos próbát kiállt a szerelmünk, hanem mert ő boldoggá tesz, még akkor is mikor nekem úgy tünik, hogy inkább el akar kedvetleníteni, vagy elszomorít. Akkor is önmaga, akkor is Gergő, és akkor is szeretem, még akkor is ha elküldöm a jófenébe. Szeretjük egymást és hazugság lenne azt állítani, hogy minden cukorszirupposan szép, vannak hullámvölgyek, de ezt közösen kell átvészelnünk és úgy hiszem meg is tesszük.

 

Mára zárom soraimat.

 

Pux

 

Minna