Bizonyára éreztétek már azt, hogy nagyon hiányzik a kedvesetek. Más szemébe ez szimpla nyávogásnak tűnne, de nektek ez a segélykiáltás a végtelenségbe.

Minden perc értelmetlen nélküle. Mindenütt őt látjátok. Az ő szemét, az ajkait, a formáját, sőt még az illatát is érzitek. Bár az sok mindent megkönnyít, ha hagy nálatok egy kis illat mintát.

Nap nap után arra gondolok miért érdemeltem ki őt. Hogy miért van az, hogy egy ilyen jó és ennyire tökéletes embert adott nekem a sors.

Hatalmas és varázslatos érzés szerelmesnek lenni. Ilyenkor mint mindig minden könnyebbnek, tisztábbnak és szebbnek tűnik. Még az esőcseppek is szebbek. A szellő is lágyabban simogat.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt zökkenő mentes a kapcsolatunk. Mint mindenhol így nálunk is voltak veszekedések. Bár sosem küldtük el a másikat melegebb éghajlatra, azért voltak durva vitázások is.

Nekem ő a mindenem, a szerelmem, akit várva várok minden reggel, délben, este, hajnalban és így tovább...

Én minden nap gondolok rá, arra, hogy hol van, mit csinálhat, gond-e rám, és hogy mikor tér vissza.

Az utóbbi időben elég sokat gondolok a jövőre és hát a házasságra is. És hát bármely oldalról is nézzem mindenképp kamatozó lenne a házasság. Persze nem csak anyagiak miatt. Inkább amiatt, hogy attól a perctől kezdve, hogy kimondtam a boldogító igent, onnantól kezdve én házas vagyok, egy feleség, egy társ vagyok, aki mindig a házas társa mellett van.

Jól tudom voltak kalandjaim, és hát nem is vagyok rá büszke, épp úgy arra sem hogy miket műveltem a múltba. De szeretem őt és érte úgy érzem van értelme feladni mindent és csak ő hozzá lenni hű örökre.

Nem tudom hányféleképp lehet leírni, hogy szeretem, de én asszem minden változatban komolyan gondolom. És nem túlzás kijelenteni, hogy ő is.

Szeretjük egymást és szerintem nincs olyan ember, aki képes lehetne elválasztani tőle. Senki, ismétlem senki nem tud. Sőt nincs is joga.

Zárásképp: végtelenül szeretem x világűr ami ugye folyamatosan tágul. :D

Pux Mindenkinek

Egyszer az életemben azt kérdeztem magamtól, hogy miért van az, hogy az ember félembernek érzi magát. Akkor azt mondtam magamnak, hogy talán azért érzi magat az ember félembernek, mert még nem látta a világ másik felét a másik emberben. Csak most értettem meg mit jelent.

Távol élek attól, akit nagyon szeretek. Nem láthatom mindennap, nem ölelhetem és ez az érzés napról napra egyre jobban megöl engem.

Annyira hiányzik minden, amit ő képvisel. A mosolya, a hangja, a pillantása, az érintése. A puszta látványa... Megbabonáz... eléget.

Talán ősapáink ezt nevezték szerelemnek, bár könnyen lehet, hogy csak az ösztön hajt. Egy azért biztos, amíg él bennem a szerelem és van kiért élnem, addig mindegy minek nevezem ezt az érzést.

Vágyom rá, hogy majd, amikor már idősebb leszek legyen rá módom, hogy ezt a kapcsolatot később házassággá formáljam. Talán sikerül, talán nem. Nem tudhatom. Csak akarom.

Mai bejegyzésemet egy elgondolkodtató verssel zárom.

Ime:

                                         "Van hozzá közöd?

                                          Van hozzá közöd,
                                              mit csinálok?
                                      És hogy mit gondolok?
                                         Van hozzá közöm,
                                              mit csinálsz? 
                                      És hogy mit gondolsz?
                                     Van közünk egymáshoz?
                                 Hozzám, hozzád, mindenkihez,
                                      aki véletlenül épp itt él
                                                épp most,
                                            és akitőll függ,
                                      hogy mi lesz a világból? 
                                     Van közünk egymáshoz,
                                              talán igen."