dátum: 2010-06-28 10:39:00 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Eme verset egy régi szerelemnek ajánlom. Ezzel is megemlékezve arról, hogy volt valaki, aki nálam is rafináltabb volt. Remélem egy napon elolvasod, és végre felfogod, a te szíved szeretni sose fog!
dátum: 2010-06-27 23:47:59 blogkategória: Bár ne lenne, de van
A csodálatos Minna
Nem szomorú, nem homorú. Nem keserű, és mégis remekmű. Nem a külső, nem a belső, Nem keszkenő, mivel könnyét törölgető... Nem csodálom, hogy Minna szép nevét hallva remegő.
Kinek mersz... Ő már nem lehet az.. Csendben lépkedő, nevető... kuncogó, óriást ijesztő, rettentő.
Gondold át hát léptedet, Minna szerelmet nem enged. Kuncog, somolyog, gúnyos ölelése, érzed, hogy szíved, szerelmed ehhez kevés.
dátum: 2010-03-10 12:18:34 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Ismét eljött a szerda. Ismét nem történik semmi, pedig már annyira várom, hogy megkapjam a levelet, ami egyszer és mindenkkora felszabadít. Eddig úgyanis azt hittem, hogy muszájból, de el kell végeznem a sulit, már ki tudja hanyadik éve probálkozom. Persze mindezt anyám unszolására. Ennek ellenére se ment a tanulás és ugyanazok a problémák ismétlödtek. Egész egyszerűen nem szeretek suliba járni, viszont dolgozni igen.
Ha utána számolunk akkor testvérek között is 4 év lenne mire elvégzem, addig nem dolgozok és nem tudok érvényesülni, addigra 27 leszek és hát egy 27 éves ember már a munkaerőpiacon igen csak nehézkesen helyezkedik el. Épp ezért döntöttem úgy, hogy mind anyagi megfontolásból, mint egzisztenciális megfontolásból új életet kezdek, belevágok a lecsóba és dolgozni kezdek, ám ennek mint fentebb írtam csak egy levél állja útját.
Már mindent szépen elterveztem, kiszámoltam oda-vissza. Sőt még azt is mondhatom, hogy kis időre még a párommal való nézeteltéréseimet is rendezni tudtam. Konkrét terveim vannak, sőt listám is, amiben minden olyasmit leírtam, amire még eddig nem volt módom, de ki szeretném probálni. Nem élhetek örökké anyám nyakán. Nem bírom már tovább hallgatni és elviselni a változókorával kapcsolatos dühkitöréseit. Egyszerűen nem megy.
Minden alkalommal, amikor rájön az "5 perc", akkor úgy riadok fel álmomból, ilyenkor mindig egyfajta remegés tör rám. Csak sokkal később bírok lenyugodni. Ezt se az én idegeim, se páromé nem fogja sokáig bírni. Csak addig kell kitartanunk, amíg összegyűlik elegendő pénz arra, hogy elköltözhessünk. Akkor derül csak ki igazán hogy mennyire vagyunk felnöttek.
Régen, annó, még eszembe se jutott volna ilyesmi, sőt féltem is a gondolatától, hogy nekem itt kell hagynom az anyám. Pedig nem kéne, ebből is látszik, hogy anyám jól elültette benne a ragaszkodás magját. Nem is nekem van rá szükségem, hogy itthon éljek, hanem neki, mert így könnyebben magyarázhat bele az életembe. Eddig ezt eltürtem most már nem fogom.
Csak úgy élhetek, ha a saját életem élem. Ha én irányítok és nem hagyom másra. Ugyan ez vonatkozik a párkapcsolatra. Ott is tudni kell, hogy ki irányít, illetve tudni kell megosztani a közös felelősséget. Továbbá megfelelően tenni a párkapcsolat működéséért. Minden kezdetben, szerelemben ott van az elmúlás ténye. Ezt az ember vagy elfogadja vagy nem. Ha nem, akkor amikor is véget ér ez a "nagy szerelem", igazán akkor tudatosul benne, hogy: - jah, ennek vége is lehet és ez rohadtul fájhat.
Hihetetlen, de én minden percben úgy érzem, hogy vége lehet a kapcsolatomnak. Tanulva a tavaly augusztus 30-ából, amikor is párom egyik napról a másikra kijelentette, hogy már nem szeret és elhagy. Ez persze időszakos hülyeség volt tőle, de utólag meg is bánta, de az nap hihetetlen, hogy min mentem keresztül. Egészen addig el se gondolkoztam azon, hogy bármikor is elhagyna, minden indoklás nélkül. Aztán ugye, ahogy lenni szokott az élet megmutatta a sötétebbik oldalát. Azon a napon minden átfutott az agyamon, keserűség, harag, bosszú, tehetetlenség. Mintha kicsavartak volna, majd rámtapostak volna. Körülbelül így bírnám leírni azt a napot. Azóta minden nap úgy kelek fel, hogy megnézem mellettem van-e, és hogy minden rendbe van-e.
Most már azt mondhatom, hogy felkészült vagyok, legalábbis arra, ha szakitásra kerülne a sor. Ha szakítanánk is párommal, akkor se dölne össze a világ, mert az álmaim és a céljaim, akkor is a megvalósításra várnának, és ez csak is kizárólag rajtam múlik. Ám ez egyellőre még nem történik meg. Addig is élvezem az életem, és minden napot úgy tervezek, meg hogy élvezzem. Mert: AZ ÉLET EGYETLEN NAPBÓL ÁLL!!!!! És csak rajtam áll, hogy milyen élményekkel, eseményekkel töltöm meg.
Mára zárom soraimat, egy rövid, kölcsönzött gondolattal:
"Az én életem erről az egy napról szól, mindig. Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd!"
dátum: 2010-03-08 11:42:34 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Én kicsi főnixem
Hosszú ideje már hogy nem írtam. Sajnálom is rendesen, mert ez egy remek oldal, annyira sokszor írtam és elég mély és bensőséges dolgokról, amiket most újra olvasva elszorul a szívem, de mégis jólesik erre vissza emlékezni. Ezért gondoltam, hogy mint a főnix a poraimból, az emlékeimből táplálkozva újjáéledek főnix fióka módjára, hátha akadnak még olyanok, akik még kíváncsiak rám. A gondolataimra...
Nem is tudom, hol kezdjem!? Mióta utoljára írtam megszületett nővérem gyermeke a csodálatos Ott Róbert György 2009. December 6-án. El se hinnétek mennyire tündéri, mennyire aranyos, és mennyit nyafog. Mint az anyja kiskorában, le se tagadhatná. A gyerek apja imádja a mamát és a babát is. Minden jóval elhalmozza őket. Mindenképpen boldogok. Már csak az esküvő hiányzik. Bár ő ettől ódzkodik. Ki tudja miért ... Pedig szerencsés, hogy ennyire gyönyörű és egészséges gyermeke született a kedvesétől. Reményeim szerint az enyém is legalább ennyire szép lesz, ha megfogan.
Bár, nem hiszem, hogy az elkövetkezendő pár évben nekem is gyermekem születne, pláne nem fogok összeházasodni senkivel sem. Lévén, hogy nem érzem úgy, hogy az a fajta nyugodt és rendes feleség/anya lehetnék. Túl sok benne az erő és energia, ahhoz hogy azt máshová csoportosítsam át.
Félre értés ne essék, szeretnék egyszer férjhez menni, családot alapítani, de még nem most. Korai lenne. Az hogy nővérem már anyuka és van egy önálló családja, gyermeke, párja, az még nem jelenti azt, hogy ikernővéremet követve nekem is bele kellene húznom. Nem hiszem, hogy ez lenne az én sorsom. Még nem.
A szerelem az még megvan. Néha nehéz, mert ugye jönnek ezek a hullámvölgyek, néha mélyebbek, mint amilyenre az ember számítana. Néha elkeseredem és nagyon magam alá kerülök, plusz még gyűröm magamban azt a sok sz*rt, ami a mindennapokban összegyűlik akarva-akaratlan. Plusz gyakran érzem, úgy hogy már nem megy úgy a kommunikáció, nem megy úgy a jobb légkör varázslata. Valahogy mintha elvesztettem volna minden képességem.
Csak egy arcot látok a tükörben, de az sem az enyém, valaki másé. Mosolyt már nem látni a szememben. Kicsit megkomorodtam. Erről szólna a felnőtté válás? Nem hiszem. A felnőtté válás igaz, hogy magába foglalja a felelősség vállalást a tetteinkért, a nehéz döntések meghozatalát, de azt nem, hogy komorak és megecetesedettek legyünk.
Jelenleg nincsenek konkrét céljaim. Csak vagyok. A sulival sem foglalkozok úgy, mint ahogy elvárnák tőlem. Nem érzek magamban elég erőt a befejezéséhez. Jobban szeretnék inkább dolgozni, pénzt keresni, és előre haladni a személyiségem fejlődésében. Önálló életet szeretnék, de míg a családommal élek, addig erről nemigen beszélhetünk. Sajnos…
Úgy érzem hamarosan valami különleges dolog fog történni, felismerés, vagy átváltozás. Hogy mikor és mi módon? – azt még nem tudom. Addig is igyekszem minél többet írni. Hátha valakit érdekel még. Mindenkinek milliárdnyi puszi és hatalmas Teletubby ölelés :)
dátum: 2009-06-15 12:26:49 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Eddig nekem mindig úgy tünt, hogy az életem normális kerékvágásban mozog. Van egy családom - és lévén hogy család - elfogad olyannak amilyen vagyok. Van egy fantasztikus párom, aki szeret, és akitől ennél többet nem is várhat az ember.
De semmi sincs úgy ahogy én azt gondoltam...
A családom retteg tőlem, félnek a reakcióimtól, az olykor jogos és mélyreható, mégis kissé közönséges beszólásaimtól. Félnek hozzám szólni, félnek tőlem bármit is kérni az utóbbi pár napban.
Hogy miért?
Ezt még én se tudom, pláne nem értem ezt az egészet. Most is próbálom magam elé idézni a vita forrását, de nem sikerül.
Csupán annyit tudok, hogy az anyám haragszik rám, mert meg van a magam véleménye, a partneréről. Ami a legrosszabb az egészben, hogy pont a szülő anyám retteg attól, hogy közéjük állok. Ehhez nincs jogom, de nem is akarok ilyet tenni.
Mindenesetre remélem anyám összeszedi magát lelkileg és letisztáz pár dolgot magában. Elhiheti a nagyvilág, hogy én, mint "gyermek" szeretem anyámat és csak jót akarok neki, de amikor látom, hogy anyám rossz úton jár és tehetek ellene, akkor úgy érzem tennem is kell és közbe avatkozom, amiből később vita kerekedik.
Ilyenkor gyakran osztom a már megszokott közhely-tanácsokat, mint hogy: gondolja át, próbáljon megbocsánatni magának és a partnerének, és ne próbálja magát hibáztatni a partnere baklövései miatt. Persze ezeket a tanácsokat nem nekem kéne osztogatnom, hanem neki, de mivel neki már nem él az anyukája - elég régóta - ezért próbáltam én pótolni ezt a személyt az életében. Persze egy gyermek erre képtelen bármennyire is igyekszik.
Az a helyzet, hogy ez a folytonos rivalizálás, a viták és az érezhető feszültség engem is megformál, és az ebből kialakult helyzet, úgymond áldozata leszek. Senki nem várhatja el tőlem, hogy nyugodt legyek egy ilyen helyzetben és olyasmit erőszakoljak magamra, amit nem akarok, vagy nem kívánok teljesíteni. Úgy gondolom akkor vagyok korrekt ember, ha öszintén kimondom az érzéseim, bár ezek néha félreérthetőek. Talán a megfogalmazásommal és a helyes szavak használatának hiányával van a gond. Sokan úgy gondolják, hogy mivel én szeretem őket és a "bizalom körén" belül helyezkednek el, bármit megtehetnek velem és úgy ugráltathatnak ahogy akarnak, mindegy hogy a családom vagy a feletteseiről van szó.
Úgy érzem igazán nem jellemző rám, hogy csak úgy "ukmukfuk" kiakadok minden sz*rságon. Ám mostanság valahogy elfogyott a türelmem. Folyamatosan fejlődnöm kell, fel kell nőnöm bizonyos feladatokhoz és el kell fogadnom olyan dolgokat, amiket nem akarok, pláne nem értek. Egyszerűen zavart vagyok és tisztázni akarom magam, az érzéseim, a gondolataim. Másképp megfogalmazva: - felakarok ébredni végre ebből a rémálomból.
A későbbiekben fontos és rendhagyó dolgokról kell döntenem. A tovább tanulásról, a leendő esküvőmről, az azt megelőző eljegyzésről és a kötelező pofavizitekről... és sorolhatnám tovább. Lehet unalmas és hétköznapi az életem mások számára, de számomra pörgös és szinte émejítően gyors ütemű.
Most szükségem lenne arra a valaha volt türelmes és megértő Mónikára, aki voltam. Ám ez a Mónika megszünt a sorozatos baklövések és hibák hibára halmozása által. Komoly döntéseket kellett hoznom, sok esetben változtatnom kellett az álláspontomon, amit utálok, de megtettem, mert tudtam, ha most engedek, később ez a javamra válhat.
Sokszor érdekből tettem dolgokat. Kihasználtam a lehetőségeket és nem egyszer az embereket, amire természtesen nem vagyok büszke, de ezen túl már jobban becsülöm őket. Könnyű más hátán és más érzelmein áttaposni, hogy te magad célt érj, ez még nem lenne akkora gond, csak van aki nem képes játékosként játszani úgy ahogy te. Vagy épp fordítva, megesik hogy néha te nem tudsz fairplay lenni mással. Emiatt én úgy gondolom nem kell bocsánatot kérnem, mert nem én voltam az első, aki az eszközt szentesítette a cél elérésének érdekében.
Ha lenne rá mód, hogy bocsánatot kérhessek mindazoktól, akiket valaha megbántottam, akkor nagyon sokáig és elég sokszor kellene elismételnem a "Bocsánat, hülye voltam..." mondatot.
De most komolyan!? Nekem most miért kéne bocsánatot kérnem? A véleményemért? Vagy azért, mert megbántotam valakit - csak úgy mellékesen hozzá tenném, hogy olyan sosem fordul elő, hogy más bocsánatot kérjen tőlem, azért mert valamilyen rossz szó vagy mondathasználattal megbántott.
Ezentúl lehet már gondolkodnom sem szabad. Nem mondhatom ki a véleményem - lévén hogy senkit sem érdekel és ezért senki se fizet nekem. :)
Mára zárom soraim mert kifáradtam a nagy gépelés közben.
dátum: 2009-03-09 10:35:18 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Nem is olyan rég arról számoltam be nektek, hogy Zoli megjelent és mindent összezavart. Nos ez tovább fokozodott, annyira hogy úgymond időt kértem a tisztázásra.
Aznap egyedül akartam lenni. Sírni akartam, nagyon sokat és átgondolni mindazt amin eddig átmentünk, és amiket tervezünk. Egyuttal azt is, hogy van-e ennek az egésznek bármi értelme is.
Zavart voltam, és zavartságomon az sem segített, hogy szembe kellett néznem önmagammal, a korlátaimmal, a hibáimmal, egyszóval mindennel.
Annyi gondolat keringet a fejembe... Láttam magam, amikor megismertem Zolit, láttam azokat a napokat, amikor elhanyagolt, és végül azt a napot, amikor utoljára láttam. Utána láttam a Gergővel kezdett kapcsolatot, a jó és rossz eseményeket. Látam Gergő arcát és láttam Zoliét.
Fel sem fogtam mit is művelek. Keserűségembe és magányomba elmentem apám sírjához és a nagymamáiméhoz. Bocsánatot kértem tőlük hogy szégyent hoztam a fejükre a nevükre mindazzal amit eddig tettem. Megigértem nekik, hogy ezentúl többet figyelek majd arra, hogy ne vétsek semmilyen hibát.
Miután elbúcsúztam tőlük, elindultam haza, de egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem egy családi barátunkhoz tanácsot kérni, hogy mégis mit is kezdjek ezekkel az érzésekkel.
Tele voltam önváddal, keserűséggel. Éreztem a tarkomon az idő lihegését. Éreztem, hogy ami ezután következik, nem lesz olyan szép...
Haza jöttem és beszéltem Gergővel, hogy nincs értelme hagynom szenvedni mellettem. Nem lehetek önző, nem hazudhatok tovább. Egy szív még mindig képtelen kétfelé dobogni. Dönteni kellett és Zolinak kedveztem - utólag már bánom.
A családom szörnyen berágott rám, mindenki bejött a szobámba és elhordott mindennek. Nem győztem vissza vágni. Hiába mondtam hogy ez a kettőnk dolga ők mégis belepofáztak, holott akkora közük nincs az egészhez.
Szarul éreztem magam, egyedül és elkeseredetten ültem a gép elé és kezdtem Zolival beszélgetni. Ekkor Gergő beült mellém és kérte hogy hadd írhasson Zolinak - én megengedtem neki, mondván most már úgy is mindegy.
Ekkor megkérte Zolit, hogy vigyázzon rám, szeressen, stb... én meg csak bögtem mint egy kislány. Zolit ez cseppet se érdekelte, mondjuk mit is vártam egy jégcsaptól. Sose szeretet igazán és lélek nélkül nem is tud érezni, ha mégis azt probálná hazudni, a lehető legnagyobbat hazudná. És meg tette.
Egy teljes éjszakát átsírtam, forgolodtam, rémálmaim voltak, és nem bírtam enni se. Féltem nagyon. Féltem hogy többé nem láthatom Gergőt, elvégre is szeretem őt, az istenért, csak néha megijedek magamtól, tőle, az érzésektől és igen, a múltamtól.
Másnap összvissz azért keresett msn-en Zoli hogy valami béna oldalt nézzek meg. Ami persze nem az én feladatom, meg amúgy is ő mit is akar? Semmit. Mondott ő mindent, főleg olyanokat, amikkel beetethetett. Én meg bekaptam a horgot.
Ahogy egyedül ültem a szobába és az óra kattogásával azonos ritmusra vert a szívem, éreztem kezdi elhagyni a testemet a lelkem. Éreztem, hogy minden ami jó szépen lassan elmúlik. Tudtam hogy hibát követtem el, amikor Gergőt elküldtem. Hibát követtem el, mert Gergő akkor is romantikus ötletekkel halmozott el, amikor én meg sem érdemeltem.
Sokszor van, hogy úgy érzem meg sem érdemlem Gergőt, hisz annyira jó hozzám. Persze féltékeny és félti azt ami az ővé, hisz szeret. Ahogy én észerevettem az ő célja boldoggá tenni engem, mert azáltal ő maga is boldoggá válik.
Épp ezért történhetett az, hogy Gergő visszajött néhány holmiáért és jóformán a lábaim elé vetette magát és úgy könyörgött, hogy ne hagyjam el, hisz nélkülem képtelen élni már. Nem mondom, hogy megsajnáltam, mert épp ugyan azt éreztem mint ő. Nem akartam elengedni, mégis elküldtem, de még időben voltam ahhoz, hogy a jóvátehetetlent jóvá tegyem. Tehát mindent visszacsináljak.
Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami a jelenlegi életem meghatározó pontjává vált. A tiszázáshoz. Gergőt probáltam megvigasztalni, rendbetenni, hogy összeszedje magát. Ennyire ramaty állapotban még sosem láttam - erről sajnos én tehettem. Megbeszéltük azt, hogy most mi tévők legyünk.
Tiszta sor volt, hogy beszélnünk kell Zolival és mivel Zoli nem látja hogy amikor épp gépelek ki ül mellettem, és ki nem, így kézenfekvő döntésnek bizonyult a beszélgetés megkezdése. A szokásos szia szia megvolt, majd egyre ridegebben, kissé hisztérikusan válaszolgattam Zolinak, aki ha volt némi sűtnivalója akkor sejthette hogy most mi következik.
Gergő ölébe ülve írtam finomabbnál finomabb és jól megválogatott mondatokat Zolinak. Akivel gyorsan közöltem, hogy szarul bánik velem, és jóformán nem is szeret, ha ilyen módon mutatja ki az érzéseit.
Ekkor neki látott mentegetőzni, és ahogy szokta engem hibáztatni. Némelyik résznél még el is hittem kicsit, hogy én vagyok a hibás, de szépen lassan tisztult a kép és a kirakos utolsó eleme is a helyére került.
A konzekvencia a következő lett: Zoli az egészet ott baszta el, hogy soha az életben nem vállalt fel. Eltünt és nem jelentkezett, amikor pedig megtudta, hogy új pasim van, akkor esze ágában sem volt lekopni rólam. Folyamatosan altatott, hitegett, hogy így, meg úgy szeret. SZART. Nem szeretett ő sehogy sem, csak egy dologra kellettem neki és én ingyen megtettem. Nem is csoda, ha ezek után undorodtam magamtól. Erkölcstelennek és undorítonak láttam magam. Pedig akire ez jobban illett az Zoli volt.
Majd tovább fontam a szálakat és végül ezt követve eljutottam oda, ahhoz a ponthoz, hogy most Gergő írjon neki. Leírta, hogy ő mindenről tudott, számos dolog fájt neki, de ő annyira szeret, hogy nem lenne képes sose elhagyni. Hova tovább - és most lehet picit eltúlzom - élet célja, hogy valóban megszerezzen teljes egészében és a világ minden bajától megóvjon, mert Ő szeret ellentétben Zolival.
Gergő félreállt, amikor úgy látta, hogy most eljött Zoli ideje, és még nem is dühöngött. Gergő annyira szeret, hogy azt én képtelen vagyok leírni is. Számára én vagyok az egyetlen Nő. Ha előtte állna több millió kívánatos, csinos, szép, fiatal nő/lány, egyik se kellene neki, csak is én.
Bár még a mai napig sem tudom mivel fogtam meg igazán, talán a nyitottságommal, talán a szeretetéhségemmel, amiből magától érthetődöen következik a szeretetadási kényszerem. Lényegében az hogy nagyon szeretetre méltó és szeretni tudó ember vagyok.
Számos dolgon mentünk keresztül, számos állapotban látott Gergő, még a pszihiátrián is minden nap meglátogatott, ha ez nem utal arra, hogy szeret, akkor nem tudom mi utalhatna jobban rá. Amikor szükségem volt mellettem állt, amikor neki volt rá szüksége én mellette álltam.
Méltó jutalomként lehet értelmezni azt, hogy közösen elküldtük végre örök időkre Zolit egy melegebb éghajlatra. Ezzel is azt bizonyítottam be neki mennyire szeretem is őt. Minden hídat felégettem. Mert sajnos voltak hídak, voltak dolgok amiket ezidáig nem bírtam lezárni, de most, végre valahára sikerült, és a lelkem megtelt azzal a folyékony nyugalommal, boldogsággal.
Ma is ahogy felkeltem az első dolog amit megláttam az Gergő arca volt, és ha rápillantok, akkor se isten, se ember nemtud nekem ártani. Úgy érzem ha nem lenne velem én belehalnék. Általa létezem és ő általam létezik. Szimbiózisban egymással. Az én szívem benne az ő szíve pedig bennem dobog. Ezt hívják szerelemnek azt hiszem. Ez az az ősi szerelem, ami elsöprő és több életen át megmarad. Persze csak ha ezért mindketten teszünk. Harcolni kell és öszintén vállalni a tetteink következményeit.
Úgy hiszem én elégszer és még nagyon sokszor kell, hogy vállaljam a velejáró nehézségeket. Szerintem nincs olyan dolog, se emberi se isteni, ami számomra nehéz lenne, ha ő velem van. Márpedig velem van, és bennem egy szemernyi félelem nincs. Nem félek attól hogy megcsal, nem félek elengedni ide vagy oda. Ha megakarja tenni, akkor úgy is megteszi, akár tetszik akár nem és hogy öszinte legyek joga van hozzá. Ezzel a mérleg mindkét nyelve egyenlő magasságba lett állítva.
Az meg hogy vannak buta gondolataim és sokszor hibáztatom magam a múltban elkövetett tetteimért az sajnos butaság. Mert az már megtörtént, már megbűnhödtem elég sokszor ahhoz, hogy végre a várva várt mámort élhessem át DE CSAK ÉS KIZÁRÓLAG Gergővel!
Summa summárum... Szeretem Gergőt és végre vele vagyok teljesen, nincs híd, se vészkijárat, hogy meglépjek mellőle. Amúgy se tenném, mert végtelenül, leírhatatlanul szeretem. Nem csak azért, mert számos próbát kiállt a szerelmünk, hanem mert ő boldoggá tesz, még akkor is mikor nekem úgy tünik, hogy inkább el akar kedvetleníteni, vagy elszomorít. Akkor is önmaga, akkor is Gergő, és akkor is szeretem, még akkor is ha elküldöm a jófenébe. Szeretjük egymást és hazugság lenne azt állítani, hogy minden cukorszirupposan szép, vannak hullámvölgyek, de ezt közösen kell átvészelnünk és úgy hiszem meg is tesszük.
dátum: 2009-02-23 11:16:02 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Kedves Olvasóim!
Az elmúlt hónapokban nem nagyon írtam. Számos magánjellegű okokból. Most viszont visszatértem és hamvaimból újraéledve újra nekiveselkedtem a blogírásnak. Remélem azért van, akit érdekel is és nem csak unottan elolvassa - Mégegy bolond... - mondja - majd minden megjegyzés nélkül távozik.
Jelzem minden kritikát szívesen fogadok, ezzel is tudom finomítani azt amin van még mit finomítani.
De most inkább a lényegre térek. A legutóbbi bejegyzésem a karácsonyi fejleményekről szólt. Ám tegnap újabb született.
Hosszú hete, sőt már vagy másfél, 2 hónapja is, hogy szóbakerült és a témakörből kikerült Zoli. Én mindent lezártam vele, és többé nem is beszéltem róla. Aztán ez így ment mostanáig, amíg tegnap email nézés közben láttam, hogy valaki bejelölt wiw-en. Természetesen Zoltán néven. Egyből kivert az ideg, na mondom ez már megint mit akar. Igen ám, de hozzá kell tennem mindezt Gergő is látta, mármint a szélsebes emailfiók bezárást és azt is mennyire félve tettem le a billentyűzetet és az egeret. Mint aki attól fél, hogy valami rossz ugrik elő az internetexplorer ablakán keresztül.
Reménykedtem az utolsó pillanatig, hogy ne ő legyen. És akkor látom, hogy ki jelölt be. Teljesen leblokkoltam. Én most ezzel mit kezdjek? - kérdeztem magamtól, végül Gergő unszolására :S írtam neki. Reméltem, hogy életembe többé nem kell neki írni, de most és utoljára írtam neki, hogy le lehet rólam szálni és el lehet felejteni. Ezt nyomatékosította az a levél, amit Gergő írt neki. Csak remélni merem, hogy Zoli nem ír vissza, és ért majd a szóból. Ez a saját és az én érdekem is.
Bár bántónak éreztem azt Gergőtől, hogy megszídott azért, hogy normál, emberi hangon írtam neki és nem úgy, ahogy egy undorító patkánynak szokás. Úgy hiszem a szavaim és gondolataim én válogathatom meg és nem kell Gergőnek megmondani. Bármennyire is rosszul esett ez valahol igaza van. Ellenkező esetben én se türtem volna el, ha normál hangon beszélne exével, aki bár nem jelent neki semmít mégis emberként kezeli.
Ezért utólagos elnézést kérek mindenkitől. De én már csak ilyen vagyok. Nem vagyok képes úgy írni mintha nem ember lenne. Mindegy, hogy volt hozzá közöm vagy sem. Én idegeneknek is épp így írok. Mindegy, hogy ex vagy nem ex. Ez az igazság.
Az emberek millióit épp úgy szeretem - még ismeretlenül is - mintha minddel barátságot tartanék fent és továbbra is ápolnám azt.
Most viszont visszatekintek a múltamba. Február elejére egészen pontosan. Akkor sokkaltam be. Túl sok volt a vita, a veszekedés és több trauma ért családon belül, mint amennyit én magam elviselhetnék. Emiatt - SAJNOS - beutaltak az pszihiátriára. Mindig is féltem a kórházaktól, de most valóra vált minden rémálmom. Ott voltam bent és nem mertem elmozdulni a szobámból. Még zárkozottabb lettem mint mielőtt bementem volna. Már akkor amikor bementem akkor kivoltak az idegeim, de a bent létem alatt teljesen bekattantam. Többé nem akartam mindazt, ami idejuttatott. Semmit.
Ott és akkor megfogadtam, ha kijövök - márpedig nincs akadálya - akkor mindent másképp csinálok. Rendet teszek magamba, a múltamba, a jelenembe és a jövőmbe. És ezen munkálkodtam eddig.
Most viszont... Most viszont itt ez az áldatlan helyzet, amit sem én, se Gergő nem bír elviselni. Szívem szerint elhagynám ezt az országot. Hátrahagyva vele a múltam és mindent, ami valaha volt. És új életet kezdenék Gergővel, családot alapítanék, de ami még ennél is fontosabb - és erre mindig anyám emlékeztet -, hogy elvégezzem az iskolát. Szakmával és érettségivel a kezemben többet érek - és ez nem túlzás - a testvéreimnél.
Lehet ez nagyképűen hangzott, de ha a fizetési táblázatot nézem akkor mindenképpen.
Konkrét terveim vannak. Pontosan tudom mit és hogyan akarok. Ezek lebegnek mindig a szemem előtt. És azok a dolgok, amik képesek annyira elrettenteni a sötét gondolatoktól, hogy visszatérjek a valóságba és ott folytassam, ahol abba hagytam.
Annyira sok mondani valóm lenne, de nem tudom megosszam-e valakival vagy sem. Nem tudom azt se, hogy érdekel-e egyáltalán valakit mindaz, amit hátrahagyok.
Nem tudom van-e értelme folytatnom. Másnem magamért megteszem. És talán azokért, akik szeretnék nyomon követni az izgalmasnak mondható életem történéseit. De inkább csak magamnak írom, úgy hogy közben az olvasóhoz is szólok egy halk és távoli hangon.
Köszönöm azoknak a támogatását, akik gyakorta visszajárnak és hagynak üzenetet számomra, és köszönöm az oldal üzemeltetőinek is, hogy kicsit önmagam lehetek egyedül mégis társaságban.
KÖSZÖNÖM
Most viszont záron soraim, egyellőre nincs mondanivalóm. Köszönöm a szíves figyelmet. Mindenkinek jóegészséget és minden jót kívánok!
dátum: 2008-12-25 04:16:30 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Ahogy azt már megszoktam, így az idei karácsonyom sem lett a legtökéletesebb. Nem amiatt, hogy nem azt kaptam, amit kértem, hanem mert az élet gyakorta vág arcon és ez az arcon vágás erre az estére esett. Egészen addig boldog és naiv lehettem, amíg a szokásos internetes kapcsolatokat be nem indítottam (értsd: msn, email-olvasás).
A lelkem tele volt az ünnepek során már jólismert melegség és szeretet egyvelegével, amikor is látom, hogy párom az én életem értelme: Gergő, bejelentkezett. Repestem az örömtől, mert bár csak pár órája ment el tőlem, mégis hiányoltam/hiányolom, de istentelenül. Egyszer csak rámírt. Elsőnek üdvözöltem és Boldog Karácsonyt Kívántam. Azután éreztem, hogy furán viselkedik, mert egyből bekapcsolta a videóbeszélgetést, ami tőle szokatlan. Éreztem valami nincs rendben, bár akkor még nem tudhattam, hogy megint egy jólismert hiba okozza.
Gergő a szokottól fagyosabb, távolibb hangot vett fel, így elkezdtem kérdezgetni, hogy mitörtént, amire sajnos nem egy megnyugtató választ kaptam. Beszélt Chat-en exemmel: Zolival, aki nagy kavaró hírében áll. Sejtettem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, főleg ha vele kapcsolatos. Ekkor Gergő nekilátott a kérdezgetésnek, a vallatásnak, mint egy rendőrfilmben, már csak az arcba világító lámpa hiányzott. Arról kérdezett, hogy írtam-e Zolinak, illetve, hogy hazudtam-e neki akkor és ott lent Tápiószecsőn, amikor utána, érte rohantam át a városon.
A lelkemig hatoltak a kérdések, nem értettem miért tesz fel ilyeneket, hisz tudja nagyon jól, hogy a lehető legöszintébben állíthatom, hogy SEMMI NEM TÖRTÉNT, hangsúlyozom, semmi. Tudja azt is nagyon jól, hogy érte az életem is odaadnám, nem kockáztatnák senkit és semmit. Furán viselkedett... Aztán eszembe jutott az igérete, amit ott tett: megbizok benned, ha többé nem teszel ilyet, ez az utolsó esélyed, ha ezt eljátszod többet nem adok. És akkor az is eszembe jutott, hogy megigértette velem, hogy az öszinteségre helyezzük a hangsúlyt ezekután. Igen ám, de vannak dolgok, amik köztünk, nők között maradnak, és ilyenek a közösen kitervelt bosszúk, amik bár édesek könnyedén visszafelé sülhetnek el. Ez történt az én esetembe.
Bár nem mondtam el Gergőnek, hogy bosszúhadjárat keretében írtam Zolinak és nem érzelmi indíttatásból, ahogy azt elgondolta. Azt se mondtam el, hogy kivel szövetkeztem, semmit. Ám Chat-en engem ismernek, már amennyire megismertettem magam velük. Tudták nagyon jól fent, hogy kedvesemért ölök, sőt azt is tudták, hogy mennyire boldog vagyok vele és hogy mennyire szeretem, de ez a szemétláda: Zoli, beleköpött a levesembe. Azt hitte, így karácsony táján, még hatásosabban vonhatja magára a figyelmem azzal, hogy tönkreteszi az én amúgy normálisan és a lehető legharmonikusabban működő kapcsolatomat, pusztán becsvágyból, vagy féltékenységből, pont úgy, mint ahogy névrokonom-szövetségesem kapcsolatát.
Ez a lány: nevezzük Mónikának, 27 éves, Dorogon lakik. Anno ennek a seggnek volt a munkatársa. És hát hol másutt feszítse ki a hálóját, mint a házkörül, így könnyű vadászni. Nos, Mónikának addigra már volt egy remekül működő kapcsolata, amit épp szorosabbra akartak fűzni, ekkor lépett bele ez a segg a képbe. Mónika kerekperec kijelentette, hogy nem akar tőle semmit, lévén, hogy egy remek párkapcsolatban él együtt a párjával. De Zoli nem bírt leállni, ezt felhívásnak vette, így még erőteljesebben hajtott rá Mónikára. Egy alkalommal Mónika épp távol volt partnerétől, mert haza utazott a szüleihez. Ekkor Mónika és partnere Chat-en beszélgettek, amikor megjelent és mindenféle hülyeséget kezdett el összehordani. Ezért Mónikát számonkérte a partnere, majd hosszú beszélgetések árán végül meggyőzte az igazságról, tehát arról, hogy semmi köze nem volt ehhez az alakhoz. Mónika partnere nem nyugodott, bosszúszomjas volt lévén hogy a nőjéről van szó. Igyekezték lépre csalni Zolit, de valahogy mindig kicsusszant a kezükből. Aztán hírtelen eltünt a színről. Zolit elbocsátották a munkahelyéről, általam ismeretlen okokból.
Később így kerültem be a képbe. Látták, hogy Zoli egyre gyakrabban írkál nekem, aztán hogy milyen szövegeket lök és óva intettek. Elsőre nem fogadtam meg a tanácsukat és belementem a játékba. Már akkor tudnom kellett volna, hogy ez az alak örült és veszélyt jelent számomra, de én vakmerő és ostoba voltam. Néhány héttel később Mónika rámírt, megkért arra, hogy eszeljünk ki egy módszert arra, hogy csaljuk megintcsak lépre Zolit. Elmesélte a történetét és hogy mire kell odafigyelni. Egyre sürübben jelent meg, aztán megint eltünt.
Itt lépett be az életembe életem értelme Gergő. Már jóformán alig gondoltam Zolira, nem is kerestem, amikor megjelent. Summa summarum végül megtörtént az a szerencsétlen esett, hogy lent voltam és lefeküdtem vele, megcsaltam így azt az embert, aki jobb emberré tett. Szörnyen éreztem magam. Hosszú hetekig azon gondolkoztam hogyan oldhatnám meg a helyzetet.
Ekkor Mónikával újra beszéltünk. Elmeséltem hogy jártam és hogy mennyire óvatlan voltam. Így jött a "végső" megoldásos módszer. A feladatom az volt, hogy elcsavarjam Zoli fejét. Telebeszéljem mindenféle hazugságokkal, ahogy azt a többi lánnyal is tette. Egyre többször írtam neki levelet amikor úgy tünt megcsappan az érdeklődése. Ekkor sajnos a kapcsolatom kezdet félre síklani Gergővel és majdhogynem végleg szakítottunk. De ahogy kimondtuk a szakítást, úgy meg is bántuk. Össze voltam zavarodva, de céltudatosan a terv szerint cselekedtem.
Mikor lent jártam Zolinál vélhetőleg ő már elég semleges volt, de adta a szokásos te nagyobb és erősebb vagy nálam dumát. Nem akartam túlzottan beleélni magam a szerepembe, így távolságtartóbb voltam. Az nap éjszaka SEMMI nem történt közöttünk. Együtt aludtunk és kész. Másnap reggel kikisért a buszmegállóba, de mint egy barátot. Nem is számítottam jobbra. Tudtam a mostani feladatom sajnos sikertelenül hajtottam végre. De ezzel nem is foglalkoztam tovább.
Haza jöttem és azt kellett látnom, hogy Gergő elhagyott. Dühös lettem és sírni kezdtem, amikor azt láttam, hogy a ruhái és minden személyesebb tárgya eltünt. Nem akartam elhinni. Nem akartam veszni hagyni a kapcsolatomat, nem akartam elengedni azt az embert, aki igazán nővé változtatott, aki megadta mindazt, amire csak nő vágyhat. Tehát mindent megtettem azért, hogy Gergőt visszaszerezzem és többé el ne eresszem. Átrohantam a városon, felültem az első vonatra és némi pénzzel, sebkendővel és kulcsal a sebembe elindultam az éjszakába. Elsődleges célként azt akartam, hogy Gergő újra itthon legyen velem. És sikerrel jártam. Hihetetlenül boldog voltam, mintha megnyertem volna a főnyereményt, végülis meg is nyertem. Az nap este, amikor Gergőt hazahoztam senki se sejtette, hogy ő van nálam. Bátyám azt hitte valami idegen pasit hoztam fel a lakásba és jól bezárkozott. Így akkor titokban maradt Gergővel való békülésünk. Később teljesmértékig hazahoztam Gergőt. Újra visszaköltözött és minden jobb mederben folydogált.
És most érek ahhoz a részhez, amikor sajnos Gergőnek el kellett utazni Bulgáriába, ami rohadt messze van Pestől. Ám mielőtt elment megkért, sőt megigértette ismételten azt, hogy nem pasizok, nem netezek sokat és hogy eszem és alszom rendesen. Megigértem és hozzá tettem, hogy igyekszem a netezést és az evést-alvást rendes időrendben tenni. De ahogy az lenni szokott, jóformán egész nap a gép előtt ültem, volt hogy semmit nem csináltam csak bambultam bele. Közben aggodtam érte, hogy hol lehet már, mi van vele, mit érez, eszik vagy alszik rendesen. Végül úgy kb. az 5. napon, amikor távol volt, sikerült internetszolgáltatót találni, amin keresztül legalább Chat-en beszélni tudtunk. Azon a Chat-en, amiről fentebb már írtam. Tiszta sor volt, hogy a fenti tagoknak mesélek páromról, hogy mennyire szeretem és így tovább és így tovább... Tehát amikor feljött már mindenki tudta ki ő. És hogy mennyire szeretem. Remek megfigyelőkké váltak akaratlanul is.
Így a megcsalás vagy bármilyen másnemű rossz cselekedet szóba se jöhetetett, mert egésznap csak vagy gépeztem, ettem-ittam, stb. vagy aludtam. Se kedvem, se engergiám nem volt semmihez, pláne nem volt ahhoz, hogy most pasikat hajtsak. De minek is hajtottam volna? Én Gergőt Szeretem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Amikor végre valahára hazaértek azt kívántam az Univerzumtól, hogy ő ébresszen, mindegy hogy mennyire vagyok fáradt és mennyire nem. És igen, ebben az esettben is élt a Vonzás Törvénye, amit nagyon komolyan veszek. Boldog voltam pár napig míg velem lehetett, és végül reggel el nem kellett mennie haza, hogy együtt Karácsonyozzon a családjával, amit teljesmértékig természetesnek vettem, de azért nehéznek véltem. És amikor vele beszélnék, az ünnepi hangulatomban akkor ezt kell hallanom, hogy Zoli ellenhadjáratot kezdett ellenem. Ezek után ésszerűnek tartom, felfüggeszteni, sőt örökre beszüntetni ezt az egész hülyeséget, ezzel csak magam alázom meg és persze Gergőt. Felesleges szélmalomharcot vívni, az ilyen alakok mindig túlélnek mindent, mert az aljasság ellenállóvá tesz.
Végül az msn-beszélgetés végére sikerült normál mederbe terelni a beszélgetést és normális, civilizált emberek módjára beszélni. Sajna korán el kellett mennie a géptől, ezért búcsúzóra vettük a formát. A szeretlektől a hiányzol és végtelen szer feketelyuk szövegen át mindenféleképp elbúcsúztunk.
Továbbra is fent tartom azt a kijelentésem, hogy Gergő életem férfija, és végtelenül szeretem őt. Érte bármikor bármit megtennék. Annyira szeretem hogy többé sose akarom szomorúnak vagy csalodottnak látni, és ezért mindent beleadok, amit csak lehet. Elcsábítom, babusgatom, szeretgetem, mindent amire csak vágyhat egy férfi, megadom neki - legalábbis remélem, mert ő ezt állítja. Lényeg ami lényeg, hogy nem tettem semmit se Zolival, nem feküdtem le vele, nem akartam semmit se tőle, bár az elküldött levelek mást tükröztek, de az is egy bosszúhadjárat része volt. Hozzá teszem az itt leírtak az utolsó betűig igazak. Tehát én innentől kezdve felhagyok minden nemű Chat-eléssel, nem írók, nem válaszolok a szarházi leveleire, írásaira, sms-eire. Részemről röviden ennyi volt a Zolis történet.
Immáron 1000000000000000000000000000000000%-ig a drágaságomé leszek, a figyelmet teljes mértékig rá irányítom. Annyira szeretem majd mint ahogy most is de talán még ennél is jobban, sőt még annál is jobban, mint ahogy egy férfi megérdemelheti. Vele igazán érzem, hogy jobb lesz a világ, még a sötét borús napok se annyira rosszak, ha velem van. Remekül érzem magam a társaságában, ha ölelhetem, ha csókolhatom, ha érezhetem a teste melegét vagy akár az illatát. Elég csupán a közelsége is, az a biztonságos tudat, hogy ő itt van bennem és én ott vagyok bent legbelül nála. Ha távol is vagyunk egymástól mégis együtt, mert már soha többé semmi se lesz ugyan olyan nélküle. Személyszerint azt érzem, hogy ő mélyen gyökeret vert a szívembe és ha ki kéne szakítanom, akkor vele halna minden szép és jó.
Mára viszont zárom soraim, mert mire belekezdtem már akkor is 25-e volt, pedig én a 24-e estéről kezdtem el írni.
További Kellemes Ünnepeket Minden kedves Blogernek és olvasónak! Neked is! ;-)
dátum: 2008-11-24 22:32:52 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Bizonyára éreztétek már azt, hogy nagyon hiányzik a kedvesetek. Más szemébe ez szimpla nyávogásnak tűnne, de nektek ez a segélykiáltás a végtelenségbe.
Minden perc értelmetlen nélküle. Mindenütt őt látjátok. Az ő szemét, az ajkait, a formáját, sőt még az illatát is érzitek. Bár az sok mindent megkönnyít, ha hagy nálatok egy kis illat mintát.
Nap nap után arra gondolok miért érdemeltem ki őt. Hogy miért van az, hogy egy ilyen jó és ennyire tökéletes embert adott nekem a sors.
Hatalmas és varázslatos érzés szerelmesnek lenni. Ilyenkor mint mindig minden könnyebbnek, tisztábbnak és szebbnek tűnik. Még az esőcseppek is szebbek. A szellő is lágyabban simogat.
Hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt zökkenő mentes a kapcsolatunk. Mint mindenhol így nálunk is voltak veszekedések. Bár sosem küldtük el a másikat melegebb éghajlatra, azért voltak durva vitázások is.
Nekem ő a mindenem, a szerelmem, akit várva várok minden reggel, délben, este, hajnalban és így tovább...
Én minden nap gondolok rá, arra, hogy hol van, mit csinálhat, gond-e rám, és hogy mikor tér vissza.
Az utóbbi időben elég sokat gondolok a jövőre és hát a házasságra is. És hát bármely oldalról is nézzem mindenképp kamatozó lenne a házasság. Persze nem csak anyagiak miatt. Inkább amiatt, hogy attól a perctől kezdve, hogy kimondtam a boldogító igent, onnantól kezdve én házas vagyok, egy feleség, egy társ vagyok, aki mindig a házas társa mellett van.
Jól tudom voltak kalandjaim, és hát nem is vagyok rá büszke, épp úgy arra sem hogy miket műveltem a múltba. De szeretem őt és érte úgy érzem van értelme feladni mindent és csak ő hozzá lenni hű örökre.
Nem tudom hányféleképp lehet leírni, hogy szeretem, de én asszem minden változatban komolyan gondolom. És nem túlzás kijelenteni, hogy ő is.
Szeretjük egymást és szerintem nincs olyan ember, aki képes lehetne elválasztani tőle. Senki, ismétlem senki nem tud. Sőt nincs is joga.
Zárásképp: végtelenül szeretem x világűr ami ugye folyamatosan tágul. :D
dátum: 2008-11-23 21:17:23 blogkategória: Bár ne lenne, de van
Egyszer az életemben azt kérdeztem magamtól, hogy miért van az, hogy az ember félembernek érzi magát. Akkor azt mondtam magamnak, hogy talán azért érzi magat az ember félembernek, mert még nem látta a világ másik felét a másik emberben. Csak most értettem meg mit jelent.
Távol élek attól, akit nagyon szeretek. Nem láthatom mindennap, nem ölelhetem és ez az érzés napról napra egyre jobban megöl engem.
Annyira hiányzik minden, amit ő képvisel. A mosolya, a hangja, a pillantása, az érintése. A puszta látványa... Megbabonáz... eléget.
Talán ősapáink ezt nevezték szerelemnek, bár könnyen lehet, hogy csak az ösztön hajt. Egy azért biztos, amíg él bennem a szerelem és van kiért élnem, addig mindegy minek nevezem ezt az érzést.
Vágyom rá, hogy majd, amikor már idősebb leszek legyen rá módom, hogy ezt a kapcsolatot később házassággá formáljam. Talán sikerül, talán nem. Nem tudhatom. Csak akarom.
Mai bejegyzésemet egy elgondolkodtató verssel zárom.
Ime:
"Van hozzá közöd?
Van hozzá közöd, mit csinálok? És hogy mit gondolok? Van hozzá közöm, mit csinálsz? És hogy mit gondolsz? Van közünk egymáshoz? Hozzám, hozzád, mindenkihez, aki véletlenül épp itt él épp most, és akitőll függ, hogy mi lesz a világból? Van közünk egymáshoz, talán igen."
- 2010 március 10
- 2010 szeptember 9