Ma van apám szülinapja. Illetve tegnap volt, tekintve, hogy pár perccel éjfél után járunk. Mikor nekem van szülinapom, ő egy napra előveszi a régi számát, amin még én ismertem, ír nekem egy érzelemmentes, sablon köszöntő sms-t és kikapcsolja a telefont. Én minden évben email-t írtam neki, de sosem nyitotta meg őket. Idén a híres-neves facebook-on köszöntöttem fel, így megnyitnia nem kell a levelemet, de szembesülnie kell vele. Aztán miután már elküldtem, rájöttem, hogy akkor lehet, hogy megnézi az adatlapom, képeket a 6 éve nem látott lányáról. Meglátja majd azokat, amiket vidáman a testvéreimmel készítettünk, és mivel látja, hogy boldog vagyok nélküle is, még válaszra sem méltat, és mélyebbre fog temetni magában, mint ahogy eddig tette. Még el sem magyarázhatom neki, hogy téved, hogy mennyire hiányzik. Minden nap. Akárhány email-t is írtam neki eddig, mindegyik számtalan indokot soroltatott fel, hogy beszéljen velem. Bátran bántam a szavakkal, hiszen tudtam, hogy nem fogja elolvasni. Hagyja elveszni a többi levele között, remélve, hogy nem is létezik. Kislányként mindig sírtam, ha anyám levitt a telekre, mert én csak apámmal akartam maradni. És mára, még a hangját is elfelejtettem. Nem tudom meddig reménykedhek...