Az ember mindig akkor értékeli a dolgait, ha az ami fontos neki tönkremegy, vagy elveszti, nem igaz? Erre akkor jöttem rá, mikor szídtam a gépet, mert lassú volt, aztán elromlott... -.-' Mikor gimibe jöttem, beilleszkedtem, és nem gondoltam volna, hogy bármi is megváltozhat. Volt legjobb barátnőm, volt srác aki tetszett. A barátnőm segített elfelejteni a srácot. Aztán egy ideig minden rendben volt, majd elkezdett furán viselkedni. Hirtelen sehová nem akart menni, soha nem ért rá. Ekkor annyi minden történt velem, és mivel láttam, hogy pont nem érdekli elkezdtem magamtól megoldani őket. Nehéz volt, hogy senkivel nem oszthatom meg. Aztán próbáltam feltalálni magam az osztályban is, hogy ne én legyek az, aki mindig egyedül van. Próbáltam függetlenedni, olyan képeket felrakni, amihez nincs köze, de nem volt olyan. Ha nem is mindegyiken ő van, de mindegyiken vagyok valakivel. Túlságosan társasági ember lettem, és már nem tudok egyedül boldogulni. De ez most olyan mint egy kiképzés. Egész nap gondolkozom. Lehet hogy nem osztom meg senkivel, de én tisztába kerülök magammal. Nem tudom meddig bírom így, de meg fog oldódni. Remélem...