Az ember mindig akkor értékeli a dolgait, ha az ami fontos neki tönkremegy, vagy elveszti, nem igaz? Erre akkor jöttem rá, mikor szídtam a gépet, mert lassú volt, aztán elromlott... -.-' Mikor gimibe jöttem, beilleszkedtem, és nem gondoltam volna, hogy bármi is megváltozhat. Volt legjobb barátnőm, volt srác aki tetszett. A barátnőm segített elfelejteni a srácot. Aztán egy ideig minden rendben volt, majd elkezdett furán viselkedni. Hirtelen sehová nem akart menni, soha nem ért rá. Ekkor annyi minden történt velem, és mivel láttam, hogy pont nem érdekli elkezdtem magamtól megoldani őket. Nehéz volt, hogy senkivel nem oszthatom meg. Aztán próbáltam feltalálni magam az osztályban is, hogy ne én legyek az, aki mindig egyedül van. Próbáltam függetlenedni, olyan képeket felrakni, amihez nincs köze, de nem volt olyan. Ha nem is mindegyiken ő van, de mindegyiken vagyok valakivel. Túlságosan társasági ember lettem, és már nem tudok egyedül boldogulni. De ez most olyan mint egy kiképzés. Egész nap gondolkozom. Lehet hogy nem osztom meg senkivel, de én tisztába kerülök magammal. Nem tudom meddig bírom így, de meg fog oldódni. Remélem...

Eddig igyekeztem megoldani a problémáimat. Vagy ha nem is oldottam meg, de sokat gondolkoztam azon, hogyan pipáljam ki a dolgokat. De valahogy egyszercsak besokaltam. Én addig nem is éreztem semmit, amíg edzés közepén ki nem borultam. Sírtam, mintha még sose tettem volna, és 17 évet kéne bepótolnom. Nem is tudtam pontosan miért. Azóta igyekszem nem gondolni ezekre, mert olyan érzékeny vagyok. Miután kiadtam magamból a nagyját edzésen szerencsémre pont szünet jött, amit a szobámban fekve, filmetnézve töltöttem. Nem is gondoltam semmire, és nem is találkoztam senkivel. Most is inkább csak élek bele a semmibe, nem törődöm semmivel, mert félek kiborulnék. Csak gyűlik körülöttem a sok megoldatlan dolog, és egyikkel sem tudok foglalkozni. Egyszerűen nem tudok szembenézni velük.

Mostanában az élet fura. Mintha lelassult volna. A körülöttem lévő embereknek pezsegnek a mindennapjai, folyton új dolgok veszik őket körül. Én meg csak állok egyhelyben, a történések elhaladnak mellettem, mintha megfeledkeztek volna rólam. Azt hittem, ha bonyolult dolgokba fogok, lefoglalom magam. De ezek a dolgok a nyakam köré tekerednek, és szépen lassan megfojtanak. Hiszen egyet sem sikerült megoldanom közülük. Mikor már sok volt nekem, kerestem egy másikat, majd egy másikat, és később belefutottam az előző megoldatlanokba. Így üldöznek nappal, éjszaka, ébren, és az álmaimban. Nincs nyugodt percem, mert mindenhol ott vannak. Amibe már kedzek beleőrülni. De ami a legszebb, nincs menekvés...

Büszkén jelenthetem ki, hogy továbbléptem. Ismét csak az edzés van, az az első. És most a megüresedett helyet egyetlen srác tölti ki, de ő masszívan birtokolja helyét. Az érzés más, mint eddig. Megnyugtatóan kellemes, mikor rágondolok mosolyognom kell. Nem rándul össze a gyomrom, amit jó jelnek veszek, mert nem volt egy nagy élmény. Az az egy gond, hogy fiatalabb nálam. Engem nem zavar, csak félek hogy őt igen. És tartok attól, hogy ezért nem mer majd semmit tenni. Pedig mindig olyan jól elvagyunk. Kell már valami izgalom, valami pezsgés. Ami ha nem jön magától, én fogom előidézni... =)

Miután magam mögött hagytam a múltat, igyekeztem békésen továbbállni. Arra számítottam, hogy ürességet fogok érezni. De nem így lett, a megüresedett helyet sok új arc töltötte be. Kicsit túl sok. Választani esélytelen, és amelyiket utoljára látom arra gondolok legtöbbet. De egyikkel sem tartok sehol, csak nézem az összeset. Messziről, néha közelebbről, de sosem annyira közelről, hogy megérintsem őket. Nem tudom mit tegyek... 

Elég volt az eltelt idő. Olyan megnyugtató, békés érzésem van, amilyen rég nem éreztem. Lehet, hogy ő az, aki mindig kelleni fog, de most közelebb érzem a továbblépést mint valaha. Mintha hirtelen nem úgy gondolnék rá, csak egy régi vonzalomra, ami elmúlt. Mikor meghallom a kis szócskát, már nem rándulok össze, nem görcsöl be a gyomrom, és nem kezd el hevesen dobogni a szívem. Talán végre esélyt kaptam, hogy boldog legyek valaki mással. Minden lehetőséget ki fogok használni.Nem múlasztok el semmit miatta. Reméljük többé már nem. Múltkor megfogadtam, hogy többé egy betűt sem írok róla. Ezt már elmúlasztottam, de tekintsük ezt zárásnak. Most és mindörökké...

A szilveszter óta eltelt már két hét, de az ott történtek még mindig bolygatják az osztályt. A legtöbb kialakult pár azóta csak erről beszél egymás között, és tökéletesen lerendezték. Mi vagyunk az egyetlenek, akik alig hozták szóba, vagy ha mégis, nem mentünk bele a részletekbe. Pedig kéne. Néha csinál olyan dolgokat, amikez nem szokott, csak a buli után tette. Olyan szivesen megmondanám neki, hogy ne játszon velem, hagyjon inkább békén... De nem megy, akárhányszor ránézek, azt kívánom bárcsak oda jönne hozzám. Ha megteszi akkor szalad az idő, és már el is ment. Ám ha beszélnénk, félek csak annyit mondana ismét, hogy nem akar semmit. De lehet, hogy az jobb lenne. Tovább léphetnék, végre egyszer... talán

Mikor kilencedikes voltam, a második félévben megtetszett egy srác. Ennek már két éve, és még mindig nem vertem ki a fejemből. Mivel az elveimmel ellenkezett sose nyitottam felé, neki meg biztos nem tetszettem, ezért nem kezdeményezett ő sem. Mikor ezt meguntam elmondtam neki az egészet, ő csak annyit mondott legyünk csak barátok. Mondtam hogy semmi baj, és tényleg nem is volt, folytattam az életem. De idén szilveszterkor egy elég romantikus estét töltöttünk együtt. Minden régi érzés felszínre került, és teljesen elnyomta a vívást. Már eszembe sem jut, pedig olyan büszke voltam magamra azért, mert nem gondolok rá sokat. Erre tessék, nem tudtam mi csináljak, csak egy este volt neki? Bár az volt az érzésem, hogy el fog sétálni mellettem hétfőn a suliban és tetteti, hogy nem történt semmi. De meglepő módon hozzámszólt, és emlegette a közös esténket is. De nem lettem okosabb tőle,hiszen semmi konkrétat nem mondott, időt meg nem akarok pazarolni rá...Mihez kezdjek már megint?

Most aztán jól megcsináltam. Unatkoztam, és fel akartam pezsdíteni a mindennapjaimat, ráadásul el akartam rejtőzni a srác elől, aki megnehezíti a dolgaimat. Tehát elmentem edzeni, hogy ezek megoldódjanak. Rutinná vált, már nem is tudom mit kezdenék nélküle. De megoldoldódott valami? Nem... A suliban még mindig ott a srác, ki tudja mit gondol, mikor összezavar. Aztán kilépek és edzésre megyek. Ott is annyi a srác... ráadásul helyesek és izmosak. Tehát nem jártam sokkal jobban. Minden nap más srácot veszek észre. Szóval csak több stresszt okoztam magamnak. Néha elgondolkozom azon, hogy kellett-e ez nekem. Egy plátói dolog lehet jobb lett volna mint 5... de már mind1. Úgy érzem sarokba szorítottam magam. Kiút meg nincsen. Kezdek egyre jobban pánikolni, hogy mihez is kezdjek most. De ötletem az még nuku. De valahogy majd csak elboldogulok....

Azt hittem, hogy ha több időt töltök a vívóteremben az segít elfelejteni dolgokat. De nem gondoltam, hogy más, hasonló problémákat vethet fel.  Körülvesznek az olyan srácok akik mindig is tetszettek. Mert hát a "nagy szerelem" is vívó volt még sok évvel ezelőtt. A hozzá hasonlók járnak-kelnek mellettem nap mint nap. Rettentő fusztráló. Elvonják a figyelmem, és csak annyit látnak hogy bénázok. Tehát heti 4-szer megyek égetni magam. Mégis élvezem, egy kihívás ellenük.  Csak még nem tudom milyen fegyverrel győzhetem le őket, hiszen a saját pályájukon egyenlőre verhetetlenek. Asszem a legalapvetőbb, legősibb, ám leghatásosabb módszert vetem be. A női báj verhetetlen...