Egyik hónapom sem telt unalmasan. Így volt ez az augusztussal is. Bár ez volt az egyetlen program, amitől előre féltem. Hiszen kis csapatunk edzőtáborba vette az irányt, Keszthely felé 8 napra. Az előző évek sem kecsegtettek túl sok jóval.84 vívó, 7 edző.A hely szép volt, a szállodánk jó. A szobánkban 5en voltunk, este 3 ember bealudt, és az 5.el végigröhögtük az egész éjszakát. 8 éjszaka, napi 3 edzés, 3 óra alvás. Majd egy rettegett sportnap is bekerült a képbe, amin csak egyszer égettem be magam, de ha 83 sportoló, 7 edző, 2 vendég és sok bámészkodó nézi az embert nehéz koncentrálni. Nem akartunk eljönni, legszívesebben most is ott lennék, kint sétálnék a parton és nem lenne semmi problémám. De vissza kellett térni a való világba, valódi gondokhoz, és tegyük hozzá a várva várt valódi kajához. 

Júliusban kilátogattam Norvégiába. Mivel első repülésem volt, különös kaland volt. A srác aki velem utazott, annyira unalmas társaságnak tartott, hogy keresztrejtvényt fejtett. De ki hibáztatja, ha éppen nem 10 körömmel szorítottam a szék karfáját, akkor a kényszerleszállás eshetőségeit tanulmányoztam. Miután végre leszálltunk, és a belső szerveim visszakerültek a helyükre, nem telt bele 2 percbe, hogy beleszeressek a fenyőkkel és tavakkal teletűzdelt országba. Mivel a szívemet épp egy mediterrán srác se foglalta el, megtehetettem. Minden nappal jobban szerettem ott lenni, egészen addig amíg el nem mentünk a vidámparkba. Ott a sráccal beálltunk egy hullámvasúthoz. Épp egy mondat közepén voltam, mikor mozdult a sor, és megláttam egy norvég fiút. A mondat félbe maradt, a szám pedig tátva. Álmaim sráca volt. A haja szőke, és a szeme zöldes-kék volt. Emlékszem a drapp nadrágjára, és a fekete pulcsijára, amire egy arany sólyom volt hímezve. Tudtam, hogy nyitott vagyok a nyárra, és mindenre amit magával hoz. 

Szerencsére kedves legjobb barátnőm biztosított róla, hogy mellettem áll, ami sokat jelent. Mindkettőnknél betoppant a szerelem, csak az enyém tovább is állt. Teljesen összetörtem. Nem értettem mi miért történik. Minden nap úgy érzem ma könnyebb lesz. Reggel felkelek, mély álmomból kelek, aminek ő volt a főszereplője. Aztán elterelem a figyelmem, de egyszer csak törtnik valami,  eszembe jut ahogy végigsimított, amikor megcsókolt, és amikor elrontottam a dolgokat. Annyira beszélnék vele, de ő azt mondta, hogy nem képes rá. Valamiért nem, nem tudom, nem értem. De jó nyaram lesz,  ki fogok használni minden percet. Már csak azért is!

Az ember mindig akkor értékeli a dolgait, ha az ami fontos neki tönkremegy, vagy elveszti, nem igaz? Erre akkor jöttem rá, mikor szídtam a gépet, mert lassú volt, aztán elromlott... -.-' Mikor gimibe jöttem, beilleszkedtem, és nem gondoltam volna, hogy bármi is megváltozhat. Volt legjobb barátnőm, volt srác aki tetszett. A barátnőm segített elfelejteni a srácot. Aztán egy ideig minden rendben volt, majd elkezdett furán viselkedni. Hirtelen sehová nem akart menni, soha nem ért rá. Ekkor annyi minden történt velem, és mivel láttam, hogy pont nem érdekli elkezdtem magamtól megoldani őket. Nehéz volt, hogy senkivel nem oszthatom meg. Aztán próbáltam feltalálni magam az osztályban is, hogy ne én legyek az, aki mindig egyedül van. Próbáltam függetlenedni, olyan képeket felrakni, amihez nincs köze, de nem volt olyan. Ha nem is mindegyiken ő van, de mindegyiken vagyok valakivel. Túlságosan társasági ember lettem, és már nem tudok egyedül boldogulni. De ez most olyan mint egy kiképzés. Egész nap gondolkozom. Lehet hogy nem osztom meg senkivel, de én tisztába kerülök magammal. Nem tudom meddig bírom így, de meg fog oldódni. Remélem...

Eddig igyekeztem megoldani a problémáimat. Vagy ha nem is oldottam meg, de sokat gondolkoztam azon, hogyan pipáljam ki a dolgokat. De valahogy egyszercsak besokaltam. Én addig nem is éreztem semmit, amíg edzés közepén ki nem borultam. Sírtam, mintha még sose tettem volna, és 17 évet kéne bepótolnom. Nem is tudtam pontosan miért. Azóta igyekszem nem gondolni ezekre, mert olyan érzékeny vagyok. Miután kiadtam magamból a nagyját edzésen szerencsémre pont szünet jött, amit a szobámban fekve, filmetnézve töltöttem. Nem is gondoltam semmire, és nem is találkoztam senkivel. Most is inkább csak élek bele a semmibe, nem törődöm semmivel, mert félek kiborulnék. Csak gyűlik körülöttem a sok megoldatlan dolog, és egyikkel sem tudok foglalkozni. Egyszerűen nem tudok szembenézni velük.

Mostanában az élet fura. Mintha lelassult volna. A körülöttem lévő embereknek pezsegnek a mindennapjai, folyton új dolgok veszik őket körül. Én meg csak állok egyhelyben, a történések elhaladnak mellettem, mintha megfeledkeztek volna rólam. Azt hittem, ha bonyolult dolgokba fogok, lefoglalom magam. De ezek a dolgok a nyakam köré tekerednek, és szépen lassan megfojtanak. Hiszen egyet sem sikerült megoldanom közülük. Mikor már sok volt nekem, kerestem egy másikat, majd egy másikat, és később belefutottam az előző megoldatlanokba. Így üldöznek nappal, éjszaka, ébren, és az álmaimban. Nincs nyugodt percem, mert mindenhol ott vannak. Amibe már kedzek beleőrülni. De ami a legszebb, nincs menekvés...

Büszkén jelenthetem ki, hogy továbbléptem. Ismét csak az edzés van, az az első. És most a megüresedett helyet egyetlen srác tölti ki, de ő masszívan birtokolja helyét. Az érzés más, mint eddig. Megnyugtatóan kellemes, mikor rágondolok mosolyognom kell. Nem rándul össze a gyomrom, amit jó jelnek veszek, mert nem volt egy nagy élmény. Az az egy gond, hogy fiatalabb nálam. Engem nem zavar, csak félek hogy őt igen. És tartok attól, hogy ezért nem mer majd semmit tenni. Pedig mindig olyan jól elvagyunk. Kell már valami izgalom, valami pezsgés. Ami ha nem jön magától, én fogom előidézni... =)

Miután magam mögött hagytam a múltat, igyekeztem békésen továbbállni. Arra számítottam, hogy ürességet fogok érezni. De nem így lett, a megüresedett helyet sok új arc töltötte be. Kicsit túl sok. Választani esélytelen, és amelyiket utoljára látom arra gondolok legtöbbet. De egyikkel sem tartok sehol, csak nézem az összeset. Messziről, néha közelebbről, de sosem annyira közelről, hogy megérintsem őket. Nem tudom mit tegyek... 

Elég volt az eltelt idő. Olyan megnyugtató, békés érzésem van, amilyen rég nem éreztem. Lehet, hogy ő az, aki mindig kelleni fog, de most közelebb érzem a továbblépést mint valaha. Mintha hirtelen nem úgy gondolnék rá, csak egy régi vonzalomra, ami elmúlt. Mikor meghallom a kis szócskát, már nem rándulok össze, nem görcsöl be a gyomrom, és nem kezd el hevesen dobogni a szívem. Talán végre esélyt kaptam, hogy boldog legyek valaki mással. Minden lehetőséget ki fogok használni.Nem múlasztok el semmit miatta. Reméljük többé már nem. Múltkor megfogadtam, hogy többé egy betűt sem írok róla. Ezt már elmúlasztottam, de tekintsük ezt zárásnak. Most és mindörökké...

A szilveszter óta eltelt már két hét, de az ott történtek még mindig bolygatják az osztályt. A legtöbb kialakult pár azóta csak erről beszél egymás között, és tökéletesen lerendezték. Mi vagyunk az egyetlenek, akik alig hozták szóba, vagy ha mégis, nem mentünk bele a részletekbe. Pedig kéne. Néha csinál olyan dolgokat, amikez nem szokott, csak a buli után tette. Olyan szivesen megmondanám neki, hogy ne játszon velem, hagyjon inkább békén... De nem megy, akárhányszor ránézek, azt kívánom bárcsak oda jönne hozzám. Ha megteszi akkor szalad az idő, és már el is ment. Ám ha beszélnénk, félek csak annyit mondana ismét, hogy nem akar semmit. De lehet, hogy az jobb lenne. Tovább léphetnék, végre egyszer... talán