Ma van apám szülinapja. Illetve tegnap volt, tekintve, hogy pár perccel éjfél után járunk. Mikor nekem van szülinapom, ő egy napra előveszi a régi számát, amin még én ismertem, ír nekem egy érzelemmentes, sablon köszöntő sms-t és kikapcsolja a telefont. Én minden évben email-t írtam neki, de sosem nyitotta meg őket. Idén a híres-neves facebook-on köszöntöttem fel, így megnyitnia nem kell a levelemet, de szembesülnie kell vele. Aztán miután már elküldtem, rájöttem, hogy akkor lehet, hogy megnézi az adatlapom, képeket a 6 éve nem látott lányáról. Meglátja majd azokat, amiket vidáman a testvéreimmel készítettünk, és mivel látja, hogy boldog vagyok nélküle is, még válaszra sem méltat, és mélyebbre fog temetni magában, mint ahogy eddig tette. Még el sem magyarázhatom neki, hogy téved, hogy mennyire hiányzik. Minden nap. Akárhány email-t is írtam neki eddig, mindegyik számtalan indokot soroltatott fel, hogy beszéljen velem. Bátran bántam a szavakkal, hiszen tudtam, hogy nem fogja elolvasni. Hagyja elveszni a többi levele között, remélve, hogy nem is létezik. Kislányként mindig sírtam, ha anyám levitt a telekre, mert én csak apámmal akartam maradni. És mára, még a hangját is elfelejtettem. Nem tudom meddig reménykedhek...

Egy új társaságba kerültem mostanság. Még egy srácot is megismertem, aki pont a nekem való tempóban közeledett hozzám. Minden sínen volt. Egy buliban egész este együtt voltunk, ami jó élmény volt, de másnap utáltam, hogy az estém csak róla szólt. De mikor csak ketten voltunk, ismét minden szuper volt. Egészen másfél hónapig... Ezekután elkezdtem azt érezni, hogy nem hiányzik eléggé. Mivel ez sokadik ilyen eset, pontosan tudtam mivel állok szemben. A menekülés első fázisa. A barátaim azt mondták nem vagyok normális, eldobni egy jó kapcsolatot a semmiért. Gondoltam igazuk van, csak pánik, legyőzhető. De nem az. Ha egyzer jelentkezik a tünet, kiöli az érzéseket az ellenkező nem iránt, és elkezdi lengetni a szemem előtt a szabadság feliratot. Még jó, hogy kecsegtető. Már most menekülnék, de annyi mindent megtesz. Nincs szívem rá, de így nem érzem már jól magam. Tudom, hogy kattant vagyok, senki sem cáfolja. De ha tudnám ez miért van, már rég megszűntettem volna...

Még régebben megsérült a derekam, és az edzőm azt mondta, hogy menjek el az egyesületünk természetgyógyászához. Nos, mit sem sejtve, békésen léptem be hozzá. Köszöntem, elmondtam mi a baj, majd az orvos orosz akcentussal csak annyit mondott "vetkezni". Kicsit sem leplezve meglepődöttségemet megkérdeztem mire gondol, majd miután kibogoztuk a magyar nyelv orosszal való összeolvadását, melltartóban és bugyiban felhasaltam egy masszázsasztalra. Először valami port szórt a hátamra és elkezdte belemasszírozni a bőrömbe. Megnyugodva szuszogtam tovább, egészen addig, amíg egyszer csak erősen kezdte nyomkodni a fájó pontjaimat, és annyira rádőlt a hátamra, hogy szinte átzuhant az asztal másik oldalára. Itt már felébredt bennem az aggodalom. Elkezdte ropogtatni a lábujjaimat, majd külön, és egyben a lábamat olyan irányokba hajítgatta, amerre természetes módon nem hajlanak. Majd mikor végre visszahelyezte őket a helyükre, ugyanezt eljátszotta a karjaimmal. Majd azt mondta forduljak a hátamra, és a fejemet emelte fel, kiszúrtam egy cikket a falon, azt kezdtem olvasgatni, de mire rájöttem volna miről szól, addigra tekergetni, forgatni kezdte a nyakam, bár ezt igen gyors körbevezetésnek ítéltem. Ezekután felöltözhettem, és kaptam időt, hogy feldolgozzam, hogy néhány testrészemet áthelyezte oda, ahol szerinte jobb helyen van. Mondta, hogy jöjjek csütörtökön, és csak annyi járt a fejemben, hogy talán akkor visszateszi a végtagjaimat a helyükre.

Ma hazafele jövet barátnőmmel szóbakerült a család. Abból pedig mindkettőnknek jó bonyolult jutott. De most az enyémről esett szó bőven. A mindent feláldozó, sokat megélt anyámról, a külföldön boldogulni próbáló bátyáimról, és a nekem hátatfordító apámról. Akinek először egyetlen vágya volt, hogy megszülessek, és a világon mindent megtett a kicsi lányáért, aki nagyon apás volt. Majd mikor a szüleim elváltak, mindketten azt hajtogatták, hogy ez engem nem fog érinteni. De tévedtek. Apám agyában egy pillanat alatt bekattant valamit, és úgy érezte, hogy megszűntem lányának lenni. És ebben az egy pillanatban lerombolta mindazt, amit a sérthetetlen szüleimről felépítettem. Onnantól kezdve elérhetetlen és láthatatlan volt számomra. Elpusztította a felhőtlen bizalmamat iránta, és mély sebet okozott. Hiába volt már 4-5 éve, mikor erre gondolok, mindig annak a 13 éves lánynak érzem magam, aki hirtelen ott állt apa nélkül, és az egész világa felborult. Ma is gyakran álmodok erről, mert hiába nem része a mindennapjaimnak,az elmémet foglalkoztatja. Néha végigjátszom a fejemben azokat, amiket azért tettem, hogy újra vele lehessek, hátha kihagytam egy fontosat. De nem. Mind meg volt. Ha én le is nyugszom, valahogy a tudatalattim nem szűnik meg foglalkozni vele...

Mostanában hullámvölgyekben élek. Dolgok fura reakciót váltanak ki belőlem, olyanokat, amilyenekre nem volt példa. Ráadásul tombolnak bennem az ellentétek. Nem tudom, hogy itthon maradnék, vagy elmennék, kell-e nekem vagy nem, hogy jól érzem-e magam vagy mégse. Néha ugárlok, pörgök, és mindent szépnek látok, a következő pillanatban meg azon kapom magam, hogy meredek magam elé, és nem tudom hogyan tovább. Most évek óta először, hárman testvérek egy fedél alatt töltünk egy hetet. Egyszer velük nevetek, másszor meg csak kívülről szemlélem őket. Az is felmerül, hogy hogyan is léphetnék tovább, hogyan lehetnék el, ha nem értem saját magam sem. Attól tartok, hogy valami gyökeres változást kell eszközölnöm ahhoz, hogy helyre tudjam tenni magamban a dolgaimat...

Az erős próbálkozásom sikeres volt. Meglátom, és semleges. Ha nem jön bele a komfortzónámba nincs vele semmi baj. Nem rá gondolok lefekvés előtt. Most valaki más jár a fejemben. Egy titokzatos srác férkőzött a helyére, akit nem ismerek, mégis állandóan ő jut eszembe. Hogy jussak a közelébe? Az arca tisztán előttem van, ahogy velem szemben ül és elkapjuk egymás pillantását. Ahogy lejátszom ezt a jelenetet, libabőrös leszek. Tehát a figyelmemet teljesen átcsoportosítom erre a srácra, a régit magam mögött hagyom. Végleg...

A suli elkezdődött. Béke honolt a térségben. Bennem még mindig élt az edzőtábor emléke, és teljes biztonságban éreztem magam mindenhol.  Ezért nem voltam veszélyeztetve mikor 4 napos osztálykirándulásra indultunk. De mindez nem maradt így. A régi srác ismét bevetette bűverejét. De ahogy azt tőle megszokhattuk, ismét nem csak rajtam. Úgy látszik mindig 2 lánnyal akar játszani. De egyik éjjel valamit megtudtam róla. Végleg betelt vele a pohár. Nem hagyhatom hogy tovább űzze gyermeteg játékait. Én bedobom a törülközőt. Még fájdalom nélkül szállok ki, és minden energiámat átcsoportosítom másra. Ez eddig is bevált. Most is működnie kell! Különösebb erőfeszítés nélkül is menni fog azt hiszem, csak a konkrét elhatározás kell. Az pedig megvan, tehát nagy baj nem lehet.

Egyik hónapom sem telt unalmasan. Így volt ez az augusztussal is. Bár ez volt az egyetlen program, amitől előre féltem. Hiszen kis csapatunk edzőtáborba vette az irányt, Keszthely felé 8 napra. Az előző évek sem kecsegtettek túl sok jóval.84 vívó, 7 edző.A hely szép volt, a szállodánk jó. A szobánkban 5en voltunk, este 3 ember bealudt, és az 5.el végigröhögtük az egész éjszakát. 8 éjszaka, napi 3 edzés, 3 óra alvás. Majd egy rettegett sportnap is bekerült a képbe, amin csak egyszer égettem be magam, de ha 83 sportoló, 7 edző, 2 vendég és sok bámészkodó nézi az embert nehéz koncentrálni. Nem akartunk eljönni, legszívesebben most is ott lennék, kint sétálnék a parton és nem lenne semmi problémám. De vissza kellett térni a való világba, valódi gondokhoz, és tegyük hozzá a várva várt valódi kajához. 

Júliusban kilátogattam Norvégiába. Mivel első repülésem volt, különös kaland volt. A srác aki velem utazott, annyira unalmas társaságnak tartott, hogy keresztrejtvényt fejtett. De ki hibáztatja, ha éppen nem 10 körömmel szorítottam a szék karfáját, akkor a kényszerleszállás eshetőségeit tanulmányoztam. Miután végre leszálltunk, és a belső szerveim visszakerültek a helyükre, nem telt bele 2 percbe, hogy beleszeressek a fenyőkkel és tavakkal teletűzdelt országba. Mivel a szívemet épp egy mediterrán srác se foglalta el, megtehetettem. Minden nappal jobban szerettem ott lenni, egészen addig amíg el nem mentünk a vidámparkba. Ott a sráccal beálltunk egy hullámvasúthoz. Épp egy mondat közepén voltam, mikor mozdult a sor, és megláttam egy norvég fiút. A mondat félbe maradt, a szám pedig tátva. Álmaim sráca volt. A haja szőke, és a szeme zöldes-kék volt. Emlékszem a drapp nadrágjára, és a fekete pulcsijára, amire egy arany sólyom volt hímezve. Tudtam, hogy nyitott vagyok a nyárra, és mindenre amit magával hoz. 

Szerencsére kedves legjobb barátnőm biztosított róla, hogy mellettem áll, ami sokat jelent. Mindkettőnknél betoppant a szerelem, csak az enyém tovább is állt. Teljesen összetörtem. Nem értettem mi miért történik. Minden nap úgy érzem ma könnyebb lesz. Reggel felkelek, mély álmomból kelek, aminek ő volt a főszereplője. Aztán elterelem a figyelmem, de egyszer csak törtnik valami,  eszembe jut ahogy végigsimított, amikor megcsókolt, és amikor elrontottam a dolgokat. Annyira beszélnék vele, de ő azt mondta, hogy nem képes rá. Valamiért nem, nem tudom, nem értem. De jó nyaram lesz,  ki fogok használni minden percet. Már csak azért is!